Blogolj!

SZÜLETTEK 1954-BEN - 3. RÉSZ

2015.11.02.

Fölösleges nemzedék?

(Harmadik rész)

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még látták egy Kékes tévén az1966-os világbajnokságon a 3:1-re végződött magyar - brazilt.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül egy pár hónappal idősebb ötvenhármas tornász világhírnévre szert téve feltalálta a róla elnevezett Magyar-vándort.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül egy mélyen vallásos színész képes volt később hitelesen eljátszani a Legnagyobb Magyart.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik pontosan tudták miért csal könnyeket a szemükbe a nagy világversenyeken jól-rosszul eljátszott magyar himnusz.    

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik egészen a rendszerváltásig naivan hittek abban, hogy Hofi Géza, a zseniális agyú humorista a jobboldalon áll.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiket még úgy neveltek, hogy hinni kell az adott szóban, és tisztelni kell az idősebbeket. Az más kérdés, hogy a szocializmus nevű félresikerült kísérlet ezt megpróbálta valahogy bennük lerombolni.                                                         

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik olvasták a Zabhegyezőt, látták az Eper és vért, a Hairt, a Szelíd motorosokat, és Michelangelo Antonioni Zabriskie Point című filmjét.                                                                                      

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik pontosan tudták, hogy mi a megengedett sebesség, de állandóan átlépték azt.                             

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még olvastak szépirodalmat.                                                                                 

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik kívülről tudnak verseket, de már eléggé el nem ítélhető módon nem tanulhattak latinul.                  

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik nem tanultak meg oroszul, pedig volt akit 12 éven át próbáltak erre rávenni.                                                                                       

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül szinte mindenki tudott gitározni és a Kell, hogy várj című dal mellett  A börtön ablakába kezdetű nótát, valamint a Felkelő nap házát tanulták meg először.                                                                                     

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiket azzal hitegettek, hogy a Trabant, a Wartburg és a Zsiguli a világ legjobb autói, de mi ezen is röhögtünk, mert láttuk az elvtársak és a kisiparosok autóit.                                                                                       

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek fogalma sincs arról, milyen lehet 15 évesen BMW-t vezetni.                                   

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek megpróbálták beadni, hogy bőven elég három évenként nyugatra menni.                                      

Mi vagyunk azok az 54-esek, akikkel megkísérelték elhitetni, hogy hadgyakorlaton az osztrák hegyivadászok a legnagyobb ellenfelek, de nem hittük el nekik.                                                                                                                                            

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek lövésük sincs arról, milyen lehet kábítószereket fogyasztani.                                                  

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik nem dobták ki a Szokol rádiót, hanem megjavították.                                                          

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül mindenki tudott Zsigulit szerelni.

Születtek 1954-ben - 2. rész

2015.10.31.

Fölösleges nemzedék? 

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik végigröhögték az egész szocializmus nevű hülyeséget, és persze meg is szenvedték az ostobák hatalmát, de akkor is nevettek, csak ezt kínjukban tették.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek az életéből 37 évet vett el a proletárdiktatúra elnevezésű bolsevik virulás.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még találkoztak azokkal az emberekkel, akik az elrabolt országrészek visszacsatolásában részt vettek.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik minden irredentának kikiáltott dalt tudtak és most is tudnak.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik az összes ostoba mozgalmi dalt ismerték, és a mai napig is tudják, de a gyerekeikkel nem tanítják meg azokat soha.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül sokan egy Ratkó Anna nevű szövőnőből lett miniszter miatt születtek meg.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik az NDK-ban nudista standon jártukban egy később nagy emberré vált 54-ben született hölgyet is láthattak volna pucéran a Rügen szigeten, ha szerencséjük van.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül sokan harcoltak a vietnámi dzsungelekben az oroszok mellett az amerikaiak ellen. Persze ezt sokan a mai napig titkolják, de igaz.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még beülhettek egy olyan színházba, ahol a Latinovits Zoltán lépett ki a színpadra.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még Darvas Ivánnal látták a valaha volt legjobb Egy őrült naplóját.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik alig várták, hogy végre filmen is elkészüljön az Egri csillagok, és Sinkovics Imre elmondja benne Dobó István felejthetetlen mondatait.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik a budai Várbazárban egykor volt Ifiparkban öt forintért itták a sört és hallgathatták a Hungáriát és a fiatal Fenyőt.

Születtek 1954-ben

2015.10.27.

Fölösleges nemzedék?

(Első rész)

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik kétévesen hallhatták a stúdióba behangzó lövések zaját 1956-ban a rádióból. 

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek a szülei nem meséltek a forradalomról, hogy óvják őket a bajtól. Vannak kivételek is.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még kisgyermekként láthatták (volna) Louis Armstrongot a Népstadionban.     

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiket azok az igazi nagyformátumú tanárok is tanítottak, akik még 1945 előtt szereztek diplomát, és nem azok, akik csak elmentek tanárnak, mert máshová nem voltak jók.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek azt mondta némelyik bátor történelemtanár, hogy:”Örökre jegyezzétek meg és adjátok tovább, Magyarország formája egy dobogó szív”.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik még személyes tapasztalataik alapján emlékeznek a fiatal Illés együttesre, Szörényiékre és a korai Omegára is Kóborékkal.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akiknek vállig érő haja volt, és farmerben egy szál gitárral járták az országot.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik közül a lányok olyan rövid miniszoknyát hordtak, amilyet az ő lányaik már nem is mernének felvenni.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik feltalálták a diszkót, igaz, hogy élőzenével buliztak és néha bizony nyakkendőben.

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik kezdő diszkósként bemondták, hogy „Kedves közönségünk, most következik a Jurájhíptől a Nájt in vájt szeten…” És utána következett is a helyi együttestől a következő szöveggel: Nájt in vájt szeten, never ícs in ri end, ret iz a riten, never mín in rö szééjm…”

Mi vagyunk azok az 54-esek, akik egy öt percig tartó úttörő őrsgyűlésen közösen megállapították, hogy válságban van az egész mozgalom, és azonnal el is mentek focizni.

Levél az örökkévalóságból

2013.08.05.

 

Az ÓPERENCIA margójára

( unokaöcsémnek )

 

Olvasom könyvedet…

Puzzleként próbálom összerakni – a szavakba, mondatokba szőtt –

regényként megírt – őstörténetet

A sorok között kóborolva próbálom illesztgetni – a történetben

szereplő – különböző jellemeket

Próbálom megfejteni– a néha önmagaddal is pörlekedő, néha már-már

kételkedő lelkedet

Olvasom könyvedet…

Figyelem, ahogy „emlékezel” – ahogy a legendákat, tényeket – történetté

adoptálod, regénnyé rendezed

Meg-megállva –vissza-visszafogod a tollat fogó – néha kicsit tétovázó,

gondolkodó kezedet

Próbálod sorba rakni, amit a sors – vagy a képzelet – regös szájába adott,

mint regös éneket

Olvasom könyvedet…

Ahogy a múltat idézed – ahogy kimondott szavak nélkül is – bátor, harcos

eleinket idézed

Ahogy Árpád fejedelmet és népét – a rögös, kanyargós úton – emlékező

tolladdal, hűen kíséred

Ahogy a legendákkal vegyített történelem, sodró folyamában – mai

önmagadat keresed

Olvasom könyvedet…

Veled tűnődök én is – vajon hol lehetnek, meg vannak-e a legendákban

élő, ősi gyökerek

Vajon kik lehettek bájos Ősanyáink – a kemény harcokban edzett

Ősapáink – és az általuk nemzett Gyermekek

Milyenek is lehettek az akkori – Nő és Férfi között dúló – szikrázó,

vad Szerelmek

Olvasom könyvedet…

Ahogy a múltat idézed – eszedbe jut – lelked és tested mikor örült, és

mikor szenvedett

A változó sikerrel vívott harcod – mikor, milyen célhoz vezetett – mikor,

mit eredményezett

A hosszú utat, amíg eljutottál oda – hogy, mit igazán szeretsz – kedvedre,

mindig azt tehesd

Olvasom könyvedet…

Erőfeszítésedet, hogy harcaidat, sikereidet – végül a rendezés után – a

megfelelő helyre tedd

És, bár sikeresnek tűnik az út, mit bejártál – úgy érzem mégsem vagy

igazán elégedett

Agyad most is azon munkál – hogy kicsiny Hazád javára fordíthasd

tehetségedet

Olvasom könyvedet…

Igyekszel megismerni az évtizedek alatt – mit eddig megéltél – kicsit

szétesett, igazi önmagad

Ha ehhez írnod kell – és azt jól teszed – alkalmasint az másoknak is, ha

olvassák, hasznára lehet

Írj hát bátran – idézd a múltat, rögzítsd a jelent, formáld a jövőt – így tedd

hasznossá életed

Végére értem, elolvastam könyvedet…

Most kellene okosan összegezve – szavakba, mondatokba önteni – a Rólad

szóló véleményemet

Jól írsz, nem vitás – jól teszed, hogy próbálod kiírni magadból a felgyülemlett

feszültségeket

Az írást folytatnod kell – de ezután inkább, kívülről kellene szemlélned,

láttatnod az életet

Nem csak legendákba fojtani a lelkedet – megálmodni, mit megélni nem

biztos, hogy lehet

Szemed van hozzá– keress izgalmas mai storyt – írd meg, hogy megismerhessük,

valódi véleményedet

Gratulálok Neked…

Bocsásd meg, hogy a sorok között is próbáltam olvasni – a nekem dedikált

könyvedet

Kívánom, hogy a nem könnyű utadon, ezután is – pajkos kicsi, kis Angyalok

kísérjenek

Ha mégis megbotlanál – a Jóisten fogja meg – a tollat fogó, „gondolkodó”

kezedet

Segítsen, hogy szeretteid, barátaid, sorstársaid javára fordíthasd –

tehetségedet

Ehhez kíván erőt, egészséget, boldogságot – rozoga unokabátyád – tisztelettel

Neked…

Békéscsaba, 2013. február 28-án

 

Hanczár János és Hanczár Jenő 1973-ban.jpgMegkésett válasz Hanczár Jenőnek

Amikor édesapám, a Te nagybátyád meghalt 1973-ban, te mellém álltál. A temetés napján azonnal vittél magaddal Békésről a békéscsabai öreg házba, hiszen két hét múlva felvételiztem a főiskolára. Segíteni kellett az unokaöcséden, és Te segítettél. Én 19 éves voltam, Te 25. Tőletek indultam felvételizni, hozzátok érkeztem örülni a sikernek. Azután a sorsunk messze sodort egymástól minket, de mindig tudtunk egymásról, mindig tudtunk beszélni néhány szót, ha másképp nem, hát telefonon. Egy-két szó, néhány mondat kellően tömörítve elég a továbblépéshez. Tudom, hogy nem volt könnyű Neked sem. Emlékszem, amikor 1968 augusztusának vége felé mi ott Békésen a televízió híradójából tudtuk meg, hogy merre vagy, és főleg, hogy élsz. Egy rövid riport végén ezt mondtad: Üdvözlöm Békéscsabán a nővérem kisfiát, Gabikát. Még soha nem láttam Édesapámat úgy szaladni, ahogy a békési taxist felkeresve indult Csabára a hírrel: Jenő Csehszlovákiában van, egészséges. Később mesélted, hogy akkor éreztél először halálfélelmet, amikor a prágai utcákon nem lehetett tudni, hogy melyik ablakból jöhet az életeteket kioltó lövés. Emlékszem arra is, amikor életed további részét meghatározó csalódás ért, mert a szerelmed elhagyott egy „Ki-mit-tudos” nyikhajért. Emlékszem arra is, amikor édesanyámmal ezt négyszemközt megbeszélted. Ezt soha sem mondtam Neked, de a másik szobából minden szót hallottam. Azt sem felejtettem el, amikor néhány évvel később a Körös egyik hídján beszélgetve terveztük az életet, vitatkoztunk arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Én voltam húsz, Te huszonhat. Akkor már nem voltak szüleim. Közel negyven év telt el azóta. Ha bajban voltam, hívtalak és te azzal a bizonyos néhány mondattal segítettél. Soha nem éreztem, hogy a terhedre volnék. Hallottam a betegségekről, amik gyötörtek, próbáltam a magam módján lelket önteni beléd, de nem engedted. Úgy tűnt, hogy még sértésnek is veszed az érdeklődésemet, pedig csak azt próbáltam visszaadni, amit Te adtál nekem. Minden beszélgetésünk után megnyugodtam: Jenőnek semmi baja, de nem is lehet. Neki nem. Közben jöttek rólad a hírek: összeférhetetlen vagy, elzárkózol mindenkitől, összeveszel a közeli és távoli ismerősökkel, nem lehet veled kapcsolatot teremteni. Ezeket a híreszteléseket soha sem hittem el. Valószínűleg azt vette be nehezen a világ, hogy eddig minden körülmények között, minden pillanatban kimondtad, amit igaznak gondoltál, és ez most már mindig így is marad. Közel fél évvel ezelőtt olvastad a könyvemet, és versben reagáltál. Akkor csak adni akartál és adtál is. Tudod, azokat a tömörített, előrevivő mondatokat.

Nyugodj békében, Bátyám!

A hamvaidat, ahogy meghagytad, eljuttatjuk a Fekete-tengerhez.                        

Unokaöcséd

 



 Hanczár Jenő posztumusz üzenete Hanczár Jánosnak

 

Válaszolok Neked Öcsém

A vég nekem a kezdet. Most élvezhetem azt, amiért itt a Földön küzdöttem. Amikor meghalunk, már nem a küzdelem számít csak a jutalom.

Hát eljutottam a Fekete tengerig. Az igazi utam viszont csak most kezdődik el. Eljuthatok mindenhova ahova életemben nem tudtam. Mindegy hova menekülsz, végül ott kötsz ki ahonnan elindultál, önmagadnál.

Hiába volt életem a munkám, voltam maximalista, mégsem lehettem tehetős. Kevesen értettek meg és sokan akadályoztak. Irigységtől ködös elmével taszítunk ki minden olyan embert, aki kilóg a tömegből. Az emberek sokszor vakok, süketek és főleg birkák. Lelkükben és büszkeségünkben összetörtek. Rosszkor is voltam rossz helyen. A legnagyobb erényem az önzetlenségem, az alázatom és a hitem volt. A legnagyobb bűnöm a naivságom.

A gyarló emberek földi életükben nem látják a lényeget. Anyagiak nélkül nincs szabadság, szabadság nélkül pedig nincs boldogság. Nem segítettek, amikor elszegényedtem, de erős voltam és sosem alázkodtam meg senki előtt. Szegényen is gazdag voltam, mert csak az a szegény, aki sokat kíván.  Akik valaha megtagadtak egyszer ők is átélik milyen elárulva, elszigetelve és kitaszítva túlélni.

Büszke vagyok rá, hogy életemben magamban megéltem azt, ami szerettem volna lenni. Egy belső bolygón írásaimban, gondolataimban éltem olyan életet, ami csak az enyém, amelyben felismertem önmagam.

A múlt nem hal meg, sőt el sem múlik. Ha a testünk nem is tud, szellemiségünk még belevésheti mementóját a Maradandóság sziklájába, amit a Földön, emlékezetnek hívnak.

Unokabátyád

Pozsony: 907, július 5.

2013.07.05.

Ma 1106 éve nulla óra öt perckor három küldönc érkezik Luitpold herceg sátrához. Frankónia, Alemánia, Bajorország, Szászország és Lotharingia harcosai éppen az előző napi tivornya következményeit pihenik, amikor a fővezér arról értesül, hogy Árpád, a magyarok fejedelme mégis él. A hírre mérgesen visszafekszik aludni. A derék főúrnak sejtelme sincs arról, hogy tőle néhányszáz méternyire, Dévény irányában egy szabályosan felsorakozott magyar had áll parancsra várva. A telihold fényénél csöndben letekerik lovaik patáiról a rongyokat. Egy másik magyar lovas sereg az alvó nyugatiak háta mögött várakozik némán. Egyelőre leeresztett íjaik előtt ovális réztálakban olaj csillog. Hajnali kettőkor Eisengrin és Siegehard urak ébresztik a fővezért a hírrel: Árpád él! Ekkor tudja meg azt is, hogy néhány órával azelőtt az összevont nyugati seregek dunai flottája elveszett. A dühödten álló hadvezérnek azonban nincs ideje töprengeni ezen, mert zengő nyilak jelzésére megkezdődik az évszázad addigi legnagyobb háborújának, a Pozsonyi csatának a befejező ütközete. A magyarok összehangolt támadásai, fegyelmezett hadvezetése, a nyugati erők számára addig ismeretlen tized, század, ezred, tümen felállása, váratlan és persze színlelt megfutamodásai, majd hirtelen visszatérései, a lovas íjászok körkörös forgása, a szilajdobosok egyszerre történő égzengésszerű dobolása napkeltére felőrlik a nyugati seregek önbizalmát, az emberveszteségről nem is beszélve. Délelőtt 11 órára vezetőik rendre elhullnak, köztük Luitpold herceg, a fővezér is. A Decretum: ugros eliminandos esse (Rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak) táblák sorra reccsennek szét a magyar lovak patái alatt. Dél körül a nyugati sereg maradékai menekülőre fogják, amit nem egyszerű élve megúszni, hiszen a magyarok – ha megtámadják őket – foglyot nem ejtenek. Ősi szokás ez. Tetézi a bajt, hogy a lenézett „barbárok” íjai sokkal korszerűbbek és messzebbre hordanak, mint a jóval primitívebb nyugati botíjak. A lenézett magyarok ráadásul mindent összehangoltan tesznek, soraik az istennek nem bomlanak fel, és a szádogfa kürtök egyetlen hangjára egyszerre mozdulnak, íjaik egy irányba emelkednek.

 

Délután két órára van hazánk.

Egy nagyobb magyar lovascsapat az Ennsburg irányába menekülő ellenség után vágtat. A többit tudjuk. Ober Enns – Óperencia.

Ez történt napra pontosan 1106 évvel ezelőtt. Ma van az első győzelmes honvédő háborúnk emléknapja. Akkor nem mi hívtuk őket, mint ők azelőtt sokszor bennünket, hanem Alemánia, Frankónia, Lotharingia, Bajorország és Szászország közösen támadtak ránk. Összevont szemöldökkel, szigorú tekintettel és fegyverrel akartak minket arról kioktatni, hogy nincs helyünk a régi-új hazában, de még a később Európának nevezett földrészen sem. Pedig hatalmasat hazudtak e „civilizált” nyugatiak! Igazából azzal volt bajuk, hogy nem tudták miattunk (és velünk) betarttatni a Raffelstetteni vámegyezményt. Mi még kereskedőnek is jobbak voltunk. A hazaárulókat pedig – hogy is mondjam: ügyesen kiiktattuk. Mit szépítsem: lenyilaztuk.  Akkor, ott Pozsonynál összefogtunk, egyszerre mozdultunk és ettől sikeresek is lettünk.

Akárcsak ma. Ugye, jó magyarok?                    

A Pozsonyi csata emlékére faragtam ősi magyar szokás szerint egy ÉLETFÁT. Ott van a kertünkben. Aki alááll, megtudhatja, hogy kiválasztott-e. Ha nincs árnyéka, akkor igen!

A Pozsonyi csatáról szól Óperencia című regényem, Kertész Éva ajánlója

itt olvasható.

eletfa_blogba.jpg

Tavaresi! Konyec!

2013.07.03.

Majdnem hülyére vertem az okostelefonomat, amikor a barátom sms-ben értesített, hogy a mi derék baloldali Bokros pénzügyminiszterünk jobboldali. Gyorsan elszámoltam a végtelenig kétszer, hogy megnyugodjak, de az utóbbi nem sikerült, mert a fogaimat is megolvastam, és kiderült: kettővel kevesebb van.

Kedves bal-jobb Lajos elvtárs! Ezt önnek köszönhetem. Akkoriban annyira be kellett osztani a tanári fizetésemet, hogy nem tudtam a 100-100 forintot befizetni tömésre. Ingyen viszont kihúzták. Köszönöm szépen.

Tudom, hogy általában lökött vagyok, és szelektív a memóriám, mert lehet, hogy csak a jobb féltekém működik. Az biztos, hogy a jobbítás szándéka is bennem van és szándékom mindig a jobbsors volt és nem bal. Azt is biztosan tudom, hogy a 2009-es ukrán állami költségvetés hiányával kapcsolatos kérdésekről nem tárgyaltam akkoriban Kijevben az IMF (jobboldali?) tanácsadójaként Mikola Azarovval, az ukrán parlament pénzügyi és banki bizottságának elnökével. Ugye nem lesz ebből bajom, ha úgy harminc év múlva ismét önök kerülnek hatalomra? Egyébként, hogy sikerült? Ön ott volt. Mire emlékszik így jobboldaliként?

Most melyik jobboldali pártot képviseli ott a közeli Európában? Csak igennel, vagy nemmel válaszoljon. Kicsit recseg a telefonja. Régi? Vonalas? JESZ? Hallom, van új pártja is, a MMM. Ez pontosan minek is a rövidítése? Megint Máshová Mentem? Pedig a régi vicc poénjával is válaszolhatott volna nekik: „Jesz? Jevek.” Addig megyek máshova, míg egyszer csak jövök valahova?

Sajnos rosszul fogalmaztam, a három „M” mást jelent: Modern Magyarország Mozgalmat. Aj, aj, ez a mozgalmi gondolkodásmód! Egy megszállt országban szocializálódtunk, de nekem egyszerűen nem jut eszembe ilyen zseniális gondolat. Új pártunk egy mozgalom. Természetesen jobboldali, ugyi? (Hogy pestszentlőrinciesen szóljak.) Hogy is volt pár éve? Egy hajdani rendszerváltó hajdani párt kijuttatta az Unióba. Eddig rendben. Akkor melyik ottani pártba ült be? Nem emlékszem. Mindegy is. Most hol ül? Ez is mindegy. Ön jobboldali. Ezt megmondta. Akkor úgy van.

„A Tavares-jelentés kiválóan foglalja össze a demokrácia minden torzulását, amelyet egy rosszhiszeműen cselekvő tekintélyelvű kormányzat idézett elő.” Így szólt, amikor megtámadták a más országbeli baloldaliak a hazáját. Ezt mondta „jobboldaliként” az Európai Parlamentben. Nem azt, hogy Tavares! Konyec!  Úgy is fogalmazhatott volna új jobbosként, hogy Mindenféle Tavaresi, Konyec! Rövidítve: MTK! De jajj, ez így nem jó. A kiváló hazai tornaklub jogosan megsértődhetett volna az ön kéretlen reklámjától.

Ekkor még mindig nem emlékezett a hazájára, mert idézeteivel és saját szavaival tovább támadta, például így: „A magyar betegség fertőző lehet; ezért elengedhetetlen, hogy rámutassunk a hasonló problémákra az Unió más tagállamaiban is.”

Más népek fiai és lányai ilyenkor összezárnak! Nem értem. Mi volt a baj? Sértődöttség? Pártfegyelem? Melyik párté? Egyidősek vagyunk, ezért sem értem. Az ott elhangzott utolsó mondatát pedig – talán néhány furcsa tekintetű internacionalistát kivéve –, szerintem egyetlen magyar ember sem tudja összeegyeztetni a hazaszeretettel:

„Kérem mindannyiukat, szavazzák meg a Tavares-jelentést.”

Mi magyarországi, jobboldali európaiak mennyit fizetünk önnek ezért? 

Gondolatforgácsok - ez a színház a nemzeté, ha tetszik, ha nem

2013.06.27.

A sors úgy hozta, hogy a munkahelyeimre, kevés kihagyással jó tizenöt éve a Nemzeti Színház mellett visz az utam, naponta kétszer. Én még emlékszem a cirkuszra, amikor a liberális kultúrfölényüket fennen hirdetők visongva üvöltöztek a magyar nemzet első számú színpadi arénájának leendő helye miatt. Az Erzsébet-téren még szállodát éttermet is szerettek volna a saját nemzeti színházukba építeni. Érthető, hogy miért.

Az előbb említett belvárosi szerények valósággal rosszul lettek, amikor kiderült: e harcukat is elveszítették. A Nemzeti Színház a Duna partjára került. Harcmodorukat ismerve nem is csodálkoztam azon, ami ezután jött: azaz a helyszín gyalázása. Vágóhíd mellé rakják teátrumot a gonosz jobboldali szemétre való gazemberek, a kultúra fennkölt lovagjai által megálmodott hely miatt! Vágóhíd mellé! (A fene sem lát ott vágóhidat.) Á, dehogy van itt kultúrkampf! S ez még mind semmi! „Nem lehet majd hallani az előadást a HÉV és a Dunán átívelő híd miatt.”

A papírforradalmárok következő célpontja aztán a tervezőasszony lett. Az Arany- és Jókai-összesben nincs annyi szépséges jelzős szerkezet, amelynek az ellenkezőjét sokszor trágár módon rá ne szórták volna. Ezeknek a leginkább kiváló alakoknak a legtöbbje azután „kiprémzé szája vidékét sátáni mosollyal”, hogy Petőfinket se hagyjuk ki a szókincsversenyből, és maró gúnnyal mantrázni kezdték, hogy a felépült színházban nem lehet hallani az előadást. No, nem a HÉV és a híd forgalma, hanem a tervezőasszony miatt. Én újságíróként ott jártam a megnyitón, és egészen jól kivehetően hallottam az akkori oktatási miniszter szavait. Ez azonban most már nem izgalmas annyira.    

Na, mindegy. Már majdnem elkezdtünk örülni a színházunknak, amikor újabb csapás ért minket. A „felkentek” ugyanis kijelentették, hogy: „Mi ugyan be nem tesszük oda a lábukat. SOHA!”

Ráadásul amellett, hogy be nem teszik, ami érthető is, hiszen a kiskörúton kívül van, de mindent megtesznek azért, hogy ne sikerüljön a Gobbi Hilda által megálmodott vállalkozás: magyar nemzet színházának a magyar nemzet általi boldog és felhőtlen használata. Emlékszem akkor egy megnyitó előadásra, amit a televízió is közvetített. Profi munka volt, az biztos. Nekem nem tetszett, de most ez is mindegy.

A rendező rendezett, a színészek pedig csak játszottak, csak játszottak. Tisztelet nekik.

Itt kell megjegyeznem, hogy Gobbi kezdeményezését komolyan véve a nyolcvanas években két téglajegyet is vettem Szegeden. Ezek azután be is épültek a Duna-parti színházba, még meghívót is kaptam egy díszelőadásra. Ez már 2002 után, a harmadik  bolsevik virulás alatt volt.

A rendező rendezett, a színészek pedig csak játszottak, csak játszottak. Tisztelet nekik.

A derék belvárosi, tésztán hizlalt (nem létező szókapcsolattal élve) alélt főértelmiségiek a mai napig nem voltak képesek belenyugodni a színház helyének „galád” módon történt megváltoztatásába. A „Mi ugyan be nem tesszük oda a lábukat. SOHA!” jelszó azonban mintha megváltozott volna a következőre: „Mi MINDIG ott leszünk, ha nekünk tetsző főrendező nekünk tetsző darabokat rendez nekünk!”       

A rendező rendez, a színészek pedig csak játszanak, csak játszanak. Tisztelet nekik.

Más. a közelmúltban történt, hogy egy jobboldalba beépült, vagy beépített önjelölt, amatőr énekelgetéssel foglalkozó szerénytehetségű „művésznő” megkérte kórustársát arra, hogy segítsen a barátnőjén, ha tud, mert fáj a dereka. Eddig rendben is volna. A kórustárs történetesen Kárpátaljáról származik és ismert is egy európai hírű ottani magyar orvost, aki meg is ígérte, hogy megműti az említett barátnőt. A barátnő, aki egyik legendás énekművészünk, de fél a műtéttől, nem mert abba belemenni. Erre a mi beépített önjelöltünk trágár módon lehordta a kórustársát, mondván, hogy az ő hírneve csökkent azzal, hogy egy UKRÁNT ajánlott a batárnőnek.  Nem az bántotta, hogy a valódi művész esetleg nem gyógyul meg, hanem az, hogy egy UKRÁN akarta megműteni. Eddig semmi köze az egésznek a Nemzetihez. Majd mindjárt lesz! A segíteni próbáló kórustárs ugyanis éppen abból a Beregszász melletti faluból származik, mint a Nemzeti Színház új első embere. Sőt annak idején a szomszédban nőtt fel.

Csak remélni merem, hogy ezt a történelmi mértékben pillanatnyilag Ukrajna részének számító kárpátaljai derék magyar színházigazgatót  nem merik majd utolsó érvként leukránozni a jelentéktelenség konjunktúralovagjai: az önjelölt „művésznők”, a liberális álkultúrfölény felkentjei, a kripto-kommunisták még köztünk bóklászó megmondó emberei, és a szellemi rokkanttá tett hígmagyarok.  

 A rendező rendezzen, a színészek pedig csak játsszanak, csak játsszanak! Tisztelet nekik.

A bálványok hallgatnak

2013.06.20.

Furcsán Nyerenc beszélt. Nagy Imre háza elé állíttatta az őt hallgató „tömeg” fölé magasló egyszemélyes emelvényt. Használta a nyelvünket is. Tette mindezt visszafojtott, ám károgásba hajló álságos hangon, a tízujjas papírforgatás technikáját (valószínűleg nem tudatosan) alkalmazva. Trágárkodott, szitkozódott, a Mussolini-féle hatásvadász elhallgatások, sőt elhalkulások módszertani elemeinek gátlástalan bedobásával.

A hanghordozása (hogy az empíriák extenzív és intenzív totalitásával éljek) emlékeztetett egy a hetvenes évek közepén gyógypedagógus hallgatóként Lipótmezőn tett látogatásomra, amelynek során Feri, az államvizsgái előtt két héttel beborult egyetemista, éppen így beszélt, ezen a hangon. Ugyanez a hang volt hallható a többek között papírtalpú bakancsok forgalmazása miatt még az 1944 nyara óta ott élő százados szájából is. Persze csak akkor, amikor a „fejlövéséről”, a repülőgépek ideális leszállópályájáról kérdeztük. A golyós hadfi ugyanezen az álságos, rikácsoló hangon közölte, hogy még Pavlov nagykövetnek is elküldte a számításait, de az még nem válaszolt. Pedig, ha az ő számításait alkalmazzák, nem halt volna meg Vujicsics Tihamér, mert a MALÉV gép nem zuhan le. Volt egy Krisztus is a zárt „B” osztályon, ő ugyan nem sokat szólt, de a hang…

Na, szóval akkor az a Feri csöndesen félrevont és egy alkoholistára mutatva (akkor még ott őrizték őket) rekedt hangon megjegyezte: „Nézd csak, én erőlködtem és ő sz..t be.

Akkor nem mertem röhögni, hiszen mégis csak egy elmeháborodott ember volt a beszélgető társam.

Most, közel negyven év múltán sem mertem nevetni Furcsán Nyerenc üvöltözése, öngerjesztő ripacskodása, láblógatós simanyelvű kommunista hasalása, a hamis hangsúlyok kritikátlan alkalmazása és a hanglejtés, hangerő idétlenség határát súroló, hiteltelensége miatt. Pedig nagyon kellett volna röhögnöm, mint például akkor tettem, amikor (az interneten fellelhető) tizenhét percen át fél-pöszén előadott, sok évvel ezelőtti monológját hallgattam, és egyszer váratlanul bedobta: „Miénk ez a KISZ!” Vagy: „Itt állok előttetek pőrén…” Nagyon, nagyon kellett nevetnem. Most azonban nem, amikor a vörös-szalonmilliárdos szó szerint ezt közölte az őt körülvevőkkel: „Azért születtem, hogy merjek bőgni, amikor azt látom, hogy fél szelet üres kenyeret ad az anya a gyerekének és úgy küldi el iskolába.”

Mi történt? Hol látta? Valahol. Rendben. És ő? Nem segített annak a szegény anyának? Vagy annak a másik asszonynak, aki pénzt kért tőle az országjáráskor? Vagy annak idején rezsi ügyben anyukának?

Azt hittem, hogy ezzel vége is a monológ-próbálkozásnak, de a ripacs később imígyen szólt: „Mi olyan országot akarunk, amelyben lehet hinni Istenben, a Teremtőben, és a genetikai véletlenben.” Talán észre sem vette a KISZ-es azt a cinizmust és tehetségtelen módon előadott élő hátramenést, amivel ki próbált törni saját jelentéktelenségéből. Gondolok én itt a napokban mért 1%-ra.

És mindez még semmi, hiszen a vizsgált személy (probandus) szónoklata későbbi részében élt a képzavar lehetőségével is: „Mi azt gondoljuk, hogy ez a mi országunk. Ti meg mind rohadtak vagytok, akik így gondoljuk, és nem kell ehhez Megváltó…

Az eset világos: „mind rohadtak vagytok, akik így gondoljuk”.   Világos, értem. Valami mégis érthetetlen. Az, hogy az elme tudósai, a felkent papjai, a pszichológusok, a klinikai pszichológusok, a bálványozott pszichiáterek már egy évtizede hallgatnak, ha ez a szegény (lelki szegény) mond, vagy tesz valamit, vagy bármit. Olyan súlyos lenne ez az eset? Még a hallgató színészeket meg is értem, hiszen áthiszteriorizálódott a pálya. /„fejére szól, ki szót emel”(?)/ A mesterséges félelem felkeltői most aztán tobzódhatnak: „Ugye megmondtuk?”

Beszélni azért mégis lehet a színészekkel. A színpadi aréna egyik jellel jelölt nagysága például ezt mondta: „Visszaadnám a diplomámat, ha ez a ripacs közénk próbálna vegyülni.” A másik így szólt: „Kikérem magamnak, hogy ezt a (itt egy nyomdafestéket nem tűrő többszörös jelzős szerkezet következett) velünk bárki is össze merje hasonlítani! Még hogy jó színész lenne! Én már csak baloldali vagyok, mióta az eszemet tudom, de ez mégiscsak egy szakma!

A bálványok tehát hallgatnak. Mikor szólalnak meg a közvetlen (egykori) munkatársak? Ki meri először a nyilvánosság előtt a valódi leleplezést elvállalni? Főrendőr úr! Mit is tetszett önfeledten mondani október 22-én az Operából kifelé jövet, amikor el kellett takarítani a Parlament előtt lakó tüntetőket? Őszöd hősei! Később tényleg annak a teremnek a plafonja szakadt le? Ki fél még ma is a zsarnoktól? A hatalmon lévő zsarnok talán még árthatott volna, de megbukott! Letelt a klasszikus két év is, amíg hatnak a régi beidegződések. Ha ti nem söpritek el, a másik oldal majd megteszi! Mi lesz akkor veletek? A lapáton ülve eszeltek azon, hogy vajon tele van már a kuka, vagy még belefértek? Beszéljetek! Ezt hívják demokráciának, meg emberi tartásnak. Ezeket vette el tőletek a proletárdiktatúra. Az ostoba egyenlősdiség – játszma. Ennek az alaknak a lebuktatása és semmibe vétele azonban csak a kezdet. Az ő súlya már csak egy marék lepkéé. Az igazi veszély a tudatlanságban rejlik. Ezen pedig könnyű segíteni. Tanuljunk meg már végre örülni egymás sikerének!

              

A bálványok hallgatnak. Még meddig is, hölgyeim és uraim?

Murphy törvénykönyve az állatokról,

2013.05.31.

avagy a romló romlás romlásának romlása

Mottó: MINDEN VICCNEK A FELE IGAZ. DE MELYIK FELE?

Horoszkóp murphológia

(Anita és Jonathan Blokk, vagyis Hanczár János)

IKREK

május 21- június 20.

(Bővített eladás)

 

A mai napon (meg minden nap) a Plútó egzakt trigonja utal arra a tényre, hogy az asztrológusok tudják, melyik tényre utal a Plútó egzakt trigonja.

Az viszont biztos, hogy minden állat ikreket hoz a világra, és amelyik kettőnél többet is ellik, vagy fiadzik, esetleg szül, az úgy lesz. Ha meg pedig szüleiknek az utódok magas száma miatt olyan új ismeretségei adódhatnak, melyek segítségével jobban ki tudják használni belső energiáikat, akkor az is úgy lesz. Ez, ha jól értem, azt jelenti, hogy hülyére rohangálhatják magukat a kölkök élelmezése céljából. Ez is úgy lesz.

 A mai napon (no és persze minden nap) a délelőtti órák közül éppen 10 órakor a lajhár ascendense közelében jár a Vénusz, ettől azonban nem kell megijednie, mert egyrészt úgysem ért semmit az egészből, másrészt azt jelzi, hogy szerelmi célzattal elkezdett felé közeledni egy másik lajhár, aki viszont csak a délutáni órákban veszi őt észre. Persze ez ennek az állatfajtának a mérhetetlen utazási sebessége és gyenge látása miatt fordítva is így van. Sajnos délután az is kiderül, hogy mindketten nőstények.   

11 órakor a fogascet tömése kilyukad és lerobban. S ez még semmi.

12 órakor, másképpen fogalmazva dél körül pontosan a bőgőmajom hajlamos lehet a sírásra, mert a kacagó gerlék ellopják az ebédjét és még jól ki is röhögik.                                                                    

Háromnegyed kettőkor a rojtosfülű orrszarvú elindul a varrónőhöz, de az nincs otthon. Röviddel ezelőtt a Szíriusz-4 bolygó, vagy hollandi odalép az Ikrek jegye mellé. Ez sajnos elégtelen lett és az a magyarázata, hogy a kacsa lúdtollal írta a leckét, amiből kifogyott a tintahal. Mindez azonban nem jelent semmit, viszont az eset másodlagos következményeként a félszegúszó hal öt percig majd két órán keresztül fél napon át menekül egy kuvikfecske elől, mert az nem érti, miért van egy halnak mindkét szeme egyfelől és megpróbálja az egyiket kinyomni. Ezzel párhuzamosan a paradicsommadarak életében valamilyen családi probléma bukkanhatott fel, mert a hím szerelmes lett egy tengeri uborkába, ami be is teljesült.                                                                                                 

15 órakor a szagos légy harmonikus kapcsolatot akar kialakítani a poloskával, csak az ökörbéka mindkettőt elkapja, amitől olyan rossz szaga lesz, hogy még a büdös borz sem mer hozzá közeledni, pedig vett neki virágot is, igaz, hogy büdöskét.              

15 óra két perckor a Mars jótékony trigonja néhány egyéb partnerkapcsolati probléma felszínre bukkanását jelzi. Például a bóbitás gibbon álmában pofán vág egy gorillát, ami még nem is lenne baj, csak felébredve ezt elmeséli mindenkinek, és miután a gorilla fülébe jut a dolog, elkezdi üldözni a bóbitás majmokat, de főleg a gibbon anyját, akit végül utol is ér, pedig nem pontosan ezt akarta. Ugyanígy jár mind a hatvan bóbitás majom is.                                                     

16 óra négy perckor a rózsás gödény elkap egy cikornyás halat, de az megszólal és végeérhetetlen mondatokban, valamint trágár jelzős szerkezetek felhasználásával elkezdi sorolni támadója felmenőit. A gödény úgy megzavarodik, hogy többször leissza magát. Ekkor váratlanul feltűnhet valaki a láthatáron, de nem fog, mert akkora köd támad, hogy eltűnik az egész látóhatár.                                     

Háromnegyed 17 óra után sok perccel, azaz később lehetőség nyílik néhány régi kapcsolat tisztázására, mert az elefántfókák a Galapagos-szigeteken a sekély parti vizek melletti kövekbe nyomódva megtalálják Darwin néhány lábnyomát. Ezekről később kiderül: a tudós akkor hagyta ott őket, amikor a félmajmok elöl visszamenekült egy közeli baobab-fára, de ott már semmi nyomot nem hagyott. A Mars és a Nap konjunkciója miatt a dogonok rájönnek, hogy nem az emberek jöttek a Szíriusz bolygóról, hanem az állatok, de ez most már teljesen mindegy, és nem is biztos. 

Fél 21 órakor a Hold visszafordul előre megfontolt pályáján és trigont alkot egy hexagonállal, amit egzakt módon interferál a Nappal alkotott kreatív négyszöge. Ez azt jelzi, hogy este a repülőhal levelet kap egy fáról, amitől úgy megrémül, hogy azonnal feladja.                                                        

22 órakor és később egy lidérccápa eltűnik a Bermuda-háromszögben, de ez senkit nem fog érdekelni, mert akiket érdekelhetne, azok is eltűnnek.                                                                                           

Éjfél előtt kétharmad perccel a gorilla ismét rátalál a bóbitás gibbonokra és pofán vágja az egész fajt, ráadásul két perc múlva a Hold együttállásba kerül a Nappal és nem látszik semmi. Felgyorsulnak az események. Pontban ezután a hiéna bátran kimondja, hogy ez a nap is élvezetes volt.   

 

A műben szereplő állatok kitalált személyek. Ha valaki a hasonlóságot vél fölfedezni valós személyekkel, az nem a véletlen műve.

Bal csőre bukfenc

2013.05.15.

Képzelt riport egy szombathelyi temetőből

 

Éjjeli harmat lepi Szombathelyen a Jáki úti temető márványsírjait. A Hold bambán rávilágít egy ötven éves sírfeliratra, de a SORS című bulvárlap fotósa képtelen a nevet lefényképezni, mert egy hatalmas őzbak fehér fara tolul a lencse elé.

 Az állat nincs egyedül. Három tettestársával ülnek a fehér márványból készült síremléken elhelyezett krizantémokon (ezeket utálják), és vidám pofával rágják a fehér szegfűt, egyiket a másik után.

– Idegileg nem bírom - lihegi magából kikelve az éjjeli megfigyelőként is kiváló vadász, majd előveszi a duplacsövűt. – Nem lehet csodálni, hogy idegileg nem bírod, hiszen nappal virágboltot vezetsz – ezt már az éjjeli vadász éjjeli társa súgja oda a puskásnak, majd hozzáteszi: „Ma éjjel még nem lövünk, csak megfigyelünk. Apám mesélte, hogy 56’-ban is így volt, aztán Buci Gyuri…”

– Befogod a szád, te, te… Figyelj ide. Ennek most nincs politikai vonzata, mert nem a piros szegfűt zabálják – veti oda az éjjeli megfigyelő.

– Jó, jó, akkor mit tegyünk? Kérdezi az éjjeli társ.

– Figyelj. Ma éjjel még nem gyérítünk. Hozd ide a reflektort!

A társ előhozza a reflektort és az őzekre világít. – Te, ezek nem is őzek. Ezek bikák!

A társ kővé meredve áll a hatalmas jószágok előtt: – Apám! Ekkorát még nem cseszett Szombathely! Ilyen óriási szarvasbikák nem is élnek erre…

Az éjjeli társ nagyon röhög: – Jó, akkor és nem is zavarok. Azzal hóna alá csapja a reflektort és fut, rohan kifelé a temetőből.

 Az éjjeli vadász egyedül marad a bikák előtt, akik lassan körbeveszik, és ami ezután következik, azt csak a Hold bámulja hosszasan csodálkozva. Azután a közeli síron ultizó négy holtrészeg szexológus is jegyzetelni kezd a váratlan esemény, sőt események miatt. Két óra elmúltával azonban mentőért rohannak.

 Az éjjeli megfigyelőt egy közeli város kórházának intenzív osztályáról (a szombathelyi kórházba a várható hatalmas röhögés miatt nem merték bevinni), szóval az intenzívről másnap szabaduló vadászt már csak a bosszú vezérli. Ingadozó léptekkel telefonhoz megy, és rendel egy taxit. Amint hazaér, magához veszi a Schwarzenegger-féle robbanófejes túlélő készletet és a Rambó kését a pukkanó nyílhegyes íjjal, majd a temetőhöz óvakodik. Esteledik. A Hold bambán, ő pedig sasszemmel figyeli a temetőben szorgoskodó állatokat, akik már a piros szegfűt is zabálják, majd hanyag eleganciával ledöntenek néhány betondíszt a síremlékekről és kielégült pofával letelepednek a hófehér márványra. Csönden vannak, mintha várnának valakire. Az éjjeli megfigyelő vállát meglöki a tegnapi társ: – Na, hogy sikerült az estéd? Ugye tudod, hogy ma még nem lőhetünk!

A mi hősünk semmit sem szól, majd megfeszíti az íjat a Nagyünnep Stallonétól tanult módszerrel… Társa azonban látva a szabálytalan készülődést, most is elinal. Az éjjeli vadász ismét egyedül marad. A feszült csöndet hirtelen meghasítja a szarvasbikák nászát megelőző semmi más hanggal össze nem téveszthető bőgés. Egyenesen Pozsony fölötti hegyekből érkezett, akire vártak. Ő Bandi, a Kárpátok leghatalmasabb tenyészbikája…

 A közeli kisváros kórházából harmadnap visszatérő éjjeli vadászt lelkes temetőőrök fogadják. Az őket követő piros szegfűmintás szoknyában érkező hostessek táblájának felirata: „Gyéríts, Lajos! Apaszd az állományt!„ A hölgyek néhány liter pálinkát is hoznak, majd a társaság leül egy medvebőrre, és azt sűrű szerencsekívánalmak között jól megisszák. A mi hősünk ismét egyedül marad.

 Gyönge lidércfény lengi be az éjjeli temetőt. A Hold halovány fénycsóvát ereszt le a részegségéből ébredező fegyveres emberre. Ő elszánt képpel előveszi a kétcsövűt: – Na, na, na! Most gyertek, barmok! Mind a három csőből kaptok négyet! Vagy ötöt. Ekkor kissé megáll a számok sorolásában, mert érzi, hogy már ő sem érti, amit mond. A vemhes és éppen a gidájukat terelgető suták először csodálkozva nézik a fura alakot, de legelnek tovább, mert jól tudják, rájuk majd csak az őszi rendes vadászidényben lőhet majd a derék állományapasztó. Ezért hát legelnek tovább. Fogy a piros szegfű, dőlnek a kődíszek. Az éjjeli vadász ekkor nem kis erőlködéssel fölegyenesedik, és célba vesz egy éppen tüzelő sutát: – Te vagy az oka mindennek! Most véged! Bal csőre bukfenc! – Mielőtt azonban mutatóujja az elsütő billentyűhöz érhetne, társa hangját hallja: – Ezekre nem lőhetsz, tudod jól!

Nem lő. Vár. Lassan aztán megfordul, de társa már egy sír mögül kiáltja: – Nem ők a hibásak! Az mindennek az oka, hogy a tulaj nem javítja meg a kerítést! Érted?

 Hősünk válaszolni akar, de legnagyobb meglepetésére megjelenik a temető tulajdonosa, kezében egy duplacsövűvel: – Ki merészel engem bármivel is megvádolni? – A szarvasbikák által többszörösem megalázott éjjeli vadász rátámaszkodik a fegyverre: – Hát én.

A tulaj ráemeli a fegyvert: – Te?

– Igen, én. azzal vádolom, hogy…, de jöjjön inkább utánam, ide a tisztás felé. Jöjjön már! Majd itt mi ketten elintézzük.

A tulaj lassan közeledik. Ám egyszer csak eltűnik az éjjeli vadász, és ő egyedül marad. A SORS című bulvárlap fotósa bekapcsolja a vakut. A villanás fényénél egy tulajdonos kinézetű embert látunk, aki az elé táruló látvány miatti ijedségtől elejti a fegyverét. Öt hatalmas szarvasbika veszi őt körül. Közülük egy Bandi nevű hirtelen felbőg.

 

Újsághír:

„Vadászat miatt lezárják Szombathelyen a Jáki úti temetőt május 17-24-én és június 3-9-én 22 órától hajnali 5-ig. A környező utcákban is fokozott figyelmet kérnek a közlekedőktől. Nem ez az első alkalom, hogy a helyi vadásztársaságnak vadat kell gyérítenie a sírkertben, ami egyébként nem egyszerű feladat.”

 

Ezeket a cikkeket olvastad már?