TÍZ NAPJA TÖRTÉNT

A Margit híd budai hídfőjénél már látszott, hogy nem lehet csak úgy átszaladni a pesti oldalra. Emberek vonultak halkan beszélgetve. Sokan hozták a gyerekeket is, apró zászlókkal, hátizsákkal. A nyugalom szinte elárasztotta a tömeget. Békemenet volt, de rendhagyó.

Volt célunk és nem mások ellen, hanem valamiért igyekeztünk átérni még időben, ha lehet. Én még sokakkal együtt emlékszem az első ilyen gyülekezőkre, arra a félelmetes nyugalomra és elszántságra, ami a tömegből áradt, amikor a „méltatlanok és bitangok” 2002-ben elvették (elcsalták?) a jövőnket. Mint ahogy akkor, most sem féltünk, csak szépen, fegyelmezetten mentünk előre a hídon. Egymásra sem kellett néznünk, mert tudtuk: mi és azok, akik valamiért nem lehettek köztünk, lélekben együtt vagyunk szerte a világban. Ott voltak a sorban a tolószékes emberek, a szüleik kezét szorító gyerekek, a híd közepén gyönyörű dalokat éneklő székely fiatalember, a hegedűs lány és fiú, a villamosmegállóban a tekerőlantos öreg. Ott álltak még az összevarrt lengyel-magyar-székely zászlót tartó lengyelek, magyarok és székelymagyarok, no és akik a zászlókra írták a nevüket. Ott voltak az esernyők is, amik egyszerre nyíltak és csukódtak, ha kellett. Ott volt velünk a várakozás is, hogy mi újat lehet még mondani a 170 évvel ezelőtti Európa-, sőt világrengető eseményekről, azokról a hősökről, akik már rég meghaltak, de mintha most is köztünk lennének.

Az ünnepi beszéd elhangzott, a tömeg lassan hazaindult. Azt kaptuk, amiért odamentünk. Mindenki tudta, hogy mi a lesz a jövő, nem kellett ott senkit rávenni semmire. Tudtuk, hogy akik 1848-ban elültették azokat a magokat, amikből akkor a szabadság kisarjadt, most néznek bennünket onnan föntről. Képzeljük csak el nyugodtan, Petőfi, Kossuth, vagy Széchenyi és a többiek átható tekintetét, és tanuljuk meg a Himnusz meg a Szózat minden egyes sorát. Mi következünk és ezt, akik ott voltunk, meg természetesen azok is, akik lélekben lehettek velünk, pontosan tudják. Tudják ezt nyolcmilliós vidéken, és a pillanatnyi határainkon túl élő őslakosok is, mert a Kárpátok hegyei visszaverik a hangot és bizony a hódítókat is, ha kell. Talán most nem szükséges kardot fognunk, de képesnek kell lennünk arra, hogy azt is megtegyük, ha úgy alakul. Kard persze bármi lehet, ha küzdeni kell. Az idősebbek talán még emlékeznek Szörényiék dalára: „A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen…” Én ezt most kibővítem azzal, hogy a MAGYAR szó veszélyes fegyver… Használjuk tehát, ha kell.

Lassan készülődhetünk. Aznap a látszat ellenére sem a pártok küzdelme várható, hanem azoké, akiknek még jelent valamit a hon, a haza, mert a lassan pogánnyá váló Európa is próbálkozik lecsapni ránk. Amúgy megszoktuk már, nem?                 

Amit a szónokunk mondott a téren, igaz. Azóta is indián derűvel figyelem, hogy mi magyarok most is csak adunk Európának, és ezúttal is védjük a kontinenst a pogányok ellen, ezek brüsszeli félművelt, gyermektelen lelki szegények pedig ahelyett, hogy megköszönnék, megpróbálnak eltaposni minket. A nagyképűségükre jellemző, hogy már 1111 éve is, és azóta is folyamatosan megpróbálták a földbe döngölni ezt a büszke népet, pedig csak különbek voltunk náluk. Ezt nem lehet elviselni, ez „bűn” a szemükben. Pedig most is sokkal különbek vagyunk. Ők meg saját butaságuk miatt egyre nagyobb bajba kerülnek. A pogányok robbantják, gázolják, lövik, késelik őket és csak néznek, mint a bárányok levágás előtt és hallgatnak. Bénán, tátott szájjal várják a megoldást, a büszkeségük már sehol, de a nagyképűség egyelőre a régi. Talán a nőikben még lehet bízni. Egyet kivéve, de már ő is gyengül. Vajon hány Udo Ulfkotte fog még idő előtt meghalni, és hány a munkába elinduló családfő, asszony, vagy éppen iskolába járó gyerek? Ha elég kemények leszünk mi magyarok, talán egy sem.   

 

https://jonajani.blogstar.hu/./pages/jonajani/contents/blog/50295/pics/lead_800x600.jpg
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?