A Le Nem Forgatott Magyar Filmek Napja

2018.04.30.

Néha az az érzésem, mintha valakik bekötött szemmel piros lámpánál akarnának bennünket a déli csúcsban átlökdösni a Rákóczi úton az Uránia felé.

Történelmünk első nagy diadala a pozsonyi csata

Apropó: Rákóczi hadnagya. Volt egy ilyen filmünk: többek között Bitskey Tibor, Vass Éva, Mádi Szabó Gábor, és Zenthe Ferenc játszottak benne. Volt egy filmsorozat is az utóbbi kiváló színészünkkel a főszerepben, A Tenkes kapitánya volt a címe. Amúgy néhányan még emlékszünk a Föltámadott a tenger című filmre is, ahol Görbe János alakította Petőfit, Bem apót Makláry János, és Nádasdy Kálmán mellett Illyés Gyula is beszállt a forgatókönyv elkészítésébe.  

A Gábor diákban sem volt olyan rossz Zenthe Ferenc és Leila szerepében Krencsey, Marianne.

A Jókai- féle elementáris erejű történelmi filmekről nem is kell különösebben beszélni, elég megnézni azokat. Fekete István pedig megírta a Koppányi Aga testamentumát, film lett belőle. Ez csak néhány alkotás a sok történelmi filmünk közül. Amúgy, amikor 1968-ban bemutatták a szinte mindenki által várt Egri csillagok című monstre filmet, édesapám, az öreg tanár a moziból kifelé jövet megjegyezte: „Ideje lenne a Pozsonyi csatát is megfilmesíteni”.

Ilyen film nem készült el azóta sem. Megdöbbent ez a mai világban tapasztalható szándékos agyonhallgatás. Bármit, csak olyan filmet ne, ami ezeknek a magyaroknak valódi örömet okoz, amire a múltjukból büszkék lehetnek. Amelyikben a dicsőséges honvédő csatákról és hadvezérekről esik szó. A kisebb sikerek is jól jönnének ennek a kívülről-belülről lélekidegenek által mardosott nemzetnek. Pedig történelmi filmötlet lenne bőven. A roncsfilmek és az elvont rétegmulattató alkotások mellett, lehetne készíteni a Nagyenyedi két fűzfa című regényből egy filmet, az Erdély aranykorát bemutató sorozat sem lehetne olyan unalmas. A Cserhalmi ütközetről is lehetne egy kellemes filmalkotást összehozni. Gondolom, a forgatókönyvek fejlesztésért felelős emberek a filmalapnál ezt is kidobásra javasolnák, ahogy kihajították a Toldiról szóló filmtervet is, ha igaz azért, mert a nem volt benne elég csatajelenet. Gondolom, ha karatézó mutánsfarkasokkal küzdene meg a mi Toldink mintegy 35 percben, némi autós, vagyis inkább szekérüldözéses vad jelenetben, sokkal nagyobb esélye lett volna, mint ahogy volt. Egyébiránt idén a mi Mátyás királyunkat ünnepeljük, aki 575 évvel ezelőtt született, és meglehetősen izgalmas élete volt.  Gondolom, hogy a Magyar Nemzeti Filmalapnál már készül az egyik legkiválóbb magyar királyról szóló filmsorozat, vagy ha már nem is került szóba a neve, legalább valakit felkértek, hogy mondja el egy sajtótájékoztatón, hogy miért nem. Erről az Európában is számon tartott királyunkról nem érdemes tudni a jövő nemzedékeinek, hogy volt egy Fekete serege? Vagy azt, hogy miért hívták őt igazságosnak? Esetleg azt, hogy megölték-e, vagy sem? Azt hallottam, hogy a Magyar Nemzeti Filmalapnál ülnek egy az előbb említett király édesapjának Hunyadi Jánosnak a nemzetmentő korszakában játszódó filmsorozaton is. Vajon miért kevésbé aktuális ez, mint a Szulejmán nevű, magyarokat sanyargató gazemberről készült filmsorozat?  A visszatartott, vagy visszautasított történelmi filmek szerintem szándékosan kihagyott lehetőségeivel, átlátszó szakmai hablatyolással kihajított darabjaival lassan Dunát lehet rekeszteni.

Azt már csak óvatosan jegyzem meg, hogy az egyik kiváló írónk, aki mellesleg politikus is, Csaba királyfiról írt egy filmre kívánkozó művet. Beadta, vagy nem adta be? Nem tudom. Hol vannak a Gulág és Gupvi magyar áldozatairól szóló filmsorozatok? Hová van felírva a magyar és német nevű magyar áldozatot százezreinek neve akikről, egyenként is illene filmeket készítenie az utókor számára? Ha kell minden héten egyet, hiszen akkor egy egész nemzetet akartak kiirtani.  

Gondolom, hogy egy olyan belülről szándékosan züllesztett, valamikor büszke országban, mint a miénk, amíg a filmiparosok látszat-magyarjai a nyakunkon ülnek, még a nálunk a Szabadság szerelem című filmmel induló Andrew Vajna sem tud a sikeres magyar történelmi eseményekről szóló filmekre pénzt kínálni (amúgy a mi pénzünkből), hogy ne kerüljön szembe azokkal, akik nem szeretnék, ha ez a nép büszke lenne a valódi hőseire. Ez a lehetőség nincs beleépítve azokba, akik hasznot próbálnak húzni az általa szerzett hírnévből. Pedig így akarata ellenére szembe megy munkaadójával, a magyar miniszterelnökkel, aki így fogalmazott 2013. október 23-án a tömeg előtt Budapesten:

Victor Hugo azt mondta: Magyarország a hősök nemzete.

A magyar hős különös fajta. Mifelénk nem az a hős, aki másokat győz le, inkább az, aki a sorsot. Ünnepelhetnénk a Pozsonyi csatát, amikor a nyugati túlerővel szemben véglegesítettük honfoglalásunkat, vagy a Nándorfehérvári diadalt, vagy azt, amikor „Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára…” 

Mint jeleztem, idén az 575 évvel ezelőtt született Mátyás királyra emlékezünk. Emellett nem kevésbé fontos a 1111 évvel ezelőtt lezajlott első honvédő háborúnk, a Pozsonyi csata. A Magyar Nemzeti Filmalap ma ünnepli a Magyar Film Napját. Mi a magyarok, a csendes többség mit ünnepeljünk?  Ugye senki nem azt akarja mondani, hogy a Le Nem Forgatott Magyar Filmek Napját?

 

 

TÍZ NAPJA TÖRTÉNT

2018.03.24.

A Margit híd budai hídfőjénél már látszott, hogy nem lehet csak úgy átszaladni a pesti oldalra. Emberek vonultak halkan beszélgetve. Sokan hozták a gyerekeket is, apró zászlókkal, hátizsákkal. A nyugalom szinte elárasztotta a tömeget. Békemenet volt, de rendhagyó.

Volt célunk és nem mások ellen, hanem valamiért igyekeztünk átérni még időben, ha lehet. Én még sokakkal együtt emlékszem az első ilyen gyülekezőkre, arra a félelmetes nyugalomra és elszántságra, ami a tömegből áradt, amikor a „méltatlanok és bitangok” 2002-ben elvették (elcsalták?) a jövőnket. Mint ahogy akkor, most sem féltünk, csak szépen, fegyelmezetten mentünk előre a hídon. Egymásra sem kellett néznünk, mert tudtuk: mi és azok, akik valamiért nem lehettek köztünk, lélekben együtt vagyunk szerte a világban. Ott voltak a sorban a tolószékes emberek, a szüleik kezét szorító gyerekek, a híd közepén gyönyörű dalokat éneklő székely fiatalember, a hegedűs lány és fiú, a villamosmegállóban a tekerőlantos öreg. Ott álltak még az összevarrt lengyel-magyar-székely zászlót tartó lengyelek, magyarok és székelymagyarok, no és akik a zászlókra írták a nevüket. Ott voltak az esernyők is, amik egyszerre nyíltak és csukódtak, ha kellett. Ott volt velünk a várakozás is, hogy mi újat lehet még mondani a 170 évvel ezelőtti Európa-, sőt világrengető eseményekről, azokról a hősökről, akik már rég meghaltak, de mintha most is köztünk lennének.

Az ünnepi beszéd elhangzott, a tömeg lassan hazaindult. Azt kaptuk, amiért odamentünk. Mindenki tudta, hogy mi a lesz a jövő, nem kellett ott senkit rávenni semmire. Tudtuk, hogy akik 1848-ban elültették azokat a magokat, amikből akkor a szabadság kisarjadt, most néznek bennünket onnan föntről. Képzeljük csak el nyugodtan, Petőfi, Kossuth, vagy Széchenyi és a többiek átható tekintetét, és tanuljuk meg a Himnusz meg a Szózat minden egyes sorát. Mi következünk és ezt, akik ott voltunk, meg természetesen azok is, akik lélekben lehettek velünk, pontosan tudják. Tudják ezt nyolcmilliós vidéken, és a pillanatnyi határainkon túl élő őslakosok is, mert a Kárpátok hegyei visszaverik a hangot és bizony a hódítókat is, ha kell. Talán most nem szükséges kardot fognunk, de képesnek kell lennünk arra, hogy azt is megtegyük, ha úgy alakul. Kard persze bármi lehet, ha küzdeni kell. Az idősebbek talán még emlékeznek Szörényiék dalára: „A szó veszélyes fegyver, és van, aki fegyvertelen…” Én ezt most kibővítem azzal, hogy a MAGYAR szó veszélyes fegyver… Használjuk tehát, ha kell.

Lassan készülődhetünk. Aznap a látszat ellenére sem a pártok küzdelme várható, hanem azoké, akiknek még jelent valamit a hon, a haza, mert a lassan pogánnyá váló Európa is próbálkozik lecsapni ránk. Amúgy megszoktuk már, nem?                 

Amit a szónokunk mondott a téren, igaz. Azóta is indián derűvel figyelem, hogy mi magyarok most is csak adunk Európának, és ezúttal is védjük a kontinenst a pogányok ellen, ezek brüsszeli félművelt, gyermektelen lelki szegények pedig ahelyett, hogy megköszönnék, megpróbálnak eltaposni minket. A nagyképűségükre jellemző, hogy már 1111 éve is, és azóta is folyamatosan megpróbálták a földbe döngölni ezt a büszke népet, pedig csak különbek voltunk náluk. Ezt nem lehet elviselni, ez „bűn” a szemükben. Pedig most is sokkal különbek vagyunk. Ők meg saját butaságuk miatt egyre nagyobb bajba kerülnek. A pogányok robbantják, gázolják, lövik, késelik őket és csak néznek, mint a bárányok levágás előtt és hallgatnak. Bénán, tátott szájjal várják a megoldást, a büszkeségük már sehol, de a nagyképűség egyelőre a régi. Talán a nőikben még lehet bízni. Egyet kivéve, de már ő is gyengül. Vajon hány Udo Ulfkotte fog még idő előtt meghalni, és hány a munkába elinduló családfő, asszony, vagy éppen iskolába járó gyerek? Ha elég kemények leszünk mi magyarok, talán egy sem.   

 

George Szauron a gyűrűt akarja

2017.05.05.

Emlékeztek? Szegény George Szauron még a Brexit előtt szép időkben összeshortolta magár és kitiltották, egyenesen kiűzték Dol Guldurból. Közismertebb nevén Angolfölde minden zugolyából. Nem emlékeztek? Akkor elmondom. Ezt követően ez a mindenhonnan kiváló kedves antipatikus negatív hős, azonnal visszatért Mordorba. Muszáj volt ugyi, mert még a saját hazájában is lopkodni akart hol OTP-t, hol gazdaságot (az egészet), lehet, hogy még ott is shortolt, amiért egyszer csak puff, jól lebüntették. (Vagy meg.)

Vörösberény büszkesége és felkelt Napja most azért ideges, mert szerinte egykori pártfogoltjai ellene fordultak, és őt (jótevőjüket) Almádi-külső talpig becsületes hím tagját cseszegetik, ahelyett, hogy hálájukat mutogatnák pillanatonként az ő valagának nyelvvel történő folyamatos illetésével. Pedig ő jót akart: feketét fehéret és tarkát, csak véletlenül megfogta a… Ki sem mondom, mert úriember vagyok, vazze!        

Tehát a mi talpig becsületes (a talpa fölött már kérdések merülnek fel) George  Szauronunk visszatért Mordorba. Na most azért hagyott egy janicsárképzőt az egykori hazájában (illetve ahol nevelkedett), és elkezdte a felkészülést. Eddig érthető, ugyi? Vidéki bunkó vagyok, Mécs úrfi, azért fogalmazok ilyen sután. Persze mereven ki kell jelentenem, hogy nem minden CEU-s janicsár, sőt főleg nem, viszont most úgy tűnik így estefelé, hogy az utóbbi időben a legtöbb janicsár onnan gyütt. (jött) Tudok én választékonyan is. Ezek a janicsárok még tudnak magyarul, telefonhívásra, vagy enter billentyűre már indulnak is tüntikézni egyet és magukkal viszik Középfölde orkjait, akik azt sem tudják hol vannak, csak az vezérli  őket, hogy George Szauron parancsait (a pofonra játszás céljával) végrehajtsák. Ők a hegyi orkok. Ezek kis és középtermetűek. A Ködhegység barlangjaiban és Mória bányáiban élnek egy ottfelejtett földalatti egyetem falai között és mellett. A pénz szagára előjönnek és gender csatasort alkotnak.  Új fogalomként be kell vezetnünk a janicsár-orkok fogalmát. Ők, vagy inkább ezek egyedül Gandalf úrék orkszeletelő pallosától félnek, de eddig még nem látták, ezért tovább tüntikéznak. (nek)

Mondjuk ki: George úr, be-Szaromán lett, mert ott, ahol felnőtt, egyszerűen nem engedelmeskednek neki ezek a hálátlan magyarok, sőt utálják, vazze. Pedig már a környező országokat is kevés híján szétverték a tüntikézői, hogy a feketék, fehérek és tarkák (bocs a fehérek nem) minél könnyebben be tudjanak érkezni az ő kedvelt germán, frank, és viking népeinek szállásterületére, azaz Közép- és Északföldére.  Mindezt azért tervelte ki ez a kis rasszista Szauron, hogy jobban menjen a boltja.   

 George Be-Szauron úr éppen készül a nyílt háborúra. Elutazott ezért Bruxelles-földére, hogy találkozzon a Vasudvardban Jean-Claude Juncker Saruman úrral, az offshore királlyal és smár-bajnokkal.  Vajon miről beszélhettek? Természetesen a Gyűrűről. Csak hát az eredeti történet szerint lesz itt egy kis gond.

Ezt inkább idézem a Magyar Wikipédiából: 

„Árnyéka egész Középföldére rátelepedett, a Keletet uralma alá hajtotta, a Gondortól délre fekvő országokkal (például a déli emberek khandi országával és a délföldiekkel, mint a Haradi Birodalom és Umbar kalózai) pedig szövetséget kötött; mígnem a Gyűrűháborúban hadai minden még szabad országot megtámadtak, úgy északon, mint délen. Azonban a Gondorra támadó déli hadseregét mégis megfutamították, és ezalatt a Gyűrűt megsemmisítették. Így Sauron uralmának vége lett, szolgái szétfutottak. Középfölde nagy része ott, ahol nem voltak szabad, vagy Gondorral szövetséges országok, Sauron terveinek ellenére újra a gondori emberek királyainak uralma alá kerültek. Sauron pedig a Gyűrű pusztulása után mesteréhez hasonlóan a Semmibe jutott.”

Valahogy így lesz ez.

Álljunk meg egy Momentumra!

2017.03.05.

Kedves Mécs János! Mondja, fél-hülyének, vagy teljes hülyének néz minket, az anyanyelvünket még beszélő magyarokat? Ezt írja:

„istenkém, hogy rühellem a vidékieket, pedig nem kellene szegényeket, mert liberális vagyok meg minden, szóval melegek, cigányok, hajléktalanok, meg egyébként mindenki okés, na de a vidékieket nem tudom megszokni.”

Fáklya akart lenni, ugyi? Így vidékiessen vazze. Fáklya János, aki lángvágóval vezeti a párttá alakuló senkiháziak hadseregét által egyenesen a napfényes megdicsőülés rendszerváltó hangulatába, be. Rossz hírem van, Gyertya János úr! Ön már az első szavaknál Pilács Jánossá alacsonyodott!

Világítótest János Úr!

Mi vidéki bunkók, tudja a Szegedről, vagy Székelykereszttúrról érkezettek, szeretünk világosan fogalmazni, például így: sötét. Ez Ön, illetve maga, kedves Zseblámpa János úr, aki meg tudja szokni a „melegeket, cigányokat, hajléktalanokat, meg egyébként mindenkit”, sőt ezek egyenesen okésak (sek) önnek.  

Ezt most világítsa meg Kúpos János úr!  Na most ugye, ha jól értem a vidéki „melegeket, vidéki cigányokat, vidéki hajléktalanokat, meg egyébként vidéki mindenkit”   ön nem tudja megszokni. Nem rasszizmus ez Fény János úr?  De.

Ez bizony egy náci alapvetés, uram. Ahogy maga mondja Villany János úr, paródia, illetve hülyéket és klasszikusokat idézzünk csak pontosan: „a cikk amit írtam irónia, egy karakterparódia”.

Én meg hajóhinta vagyok, Viharlámpa János úr. Ha jól értem, maga Világítóeszköz János úr azt próbálja most mentségként kiizzadni, hogy a belvárosi nyomoroncot parodizálja, aki így gondolkodik a vidékiekről. S mindezt úgy teszi Fényforrás János úr, hogy a vidékieket válogatott ostobaságokkal bombázza, és közben még szitkozódik is. 

Égő János úr! Ez nagyon égő. A paródián nevetni szoktak. Mi szerény tehetségű vidékiek most magán röhögünk.

Led János úr! Amikor vette magának a bátorságot, hogy tollat ragadjon, itt azért illett volna azonnal abbahagyni az írást, mert annak rögtön ki kellett volna derülnie, hogy maga, Reflektor János tehetségtelen. Izzó János úr! Maga annyira beleringatta magát ebbe a „mindenki hülye, csak én nem” állapotba, hogy teljesen kialudt, Lámpa János úr, de ezt nem sűrűn vette észre és „parodizált” tovább, eképpen: 

„Sok idegesítő dolog van a vidékiekben, ha az ember számbaveszi nem is egyszerű a végére érni a sornak. először is, a vidékiek pestnek hívják budapestet. ez olyan, mintha a laptopot csak topnak hívnánk, vagy mondjuk new yorkot yorknak, ami ugye egészen mást jelent, és nem véletlenül lett 1872-ben, vagy fasztudja mikor budapest, mert így hívják, buda és pest. az ember ezen persze gyorsan túllendülne, mint mikor találkozik a barátnője egyik legjobb barátnőjével, akiről kiderül, hogy imádja a musicaleket, meg amúgy ő nem szeret olvasni, inkább megnézi ha van film is belőle, vagy ha valami elsőre jófejnek tűnő emberkéről kiderül, hogy jobboldali, hát van ilyen, az ember még se élhet elefántcsonttoronyban.”

Pártalapító Árnyék János úr! Szerintem maga teljesen hülye. Gyógypedagógus vagyok, tudom, mit beszélek.

Sőt, kedves Szürkület János úr, ön nem is teljesen hülye, csak félhülye. Vagy inkább egy kis beképzelt tésztánhízlalt belvárosi kripli, egy nyálgép, aki jó dolgában azt sem tudja, hogy a tizedesvessző nem a tizedes vesszeje.

Setét János úr! Maga megpróbálja lealázni a vidéki Arany Jánost, Széchenyi Istvánt, Kossuth Lajost, Petőfi Sándort, ami csak azért furcsa, mert például Feketeség János úr, a maga egyik őse, Mécs Imre doktor úr (1897-1977), egy felvidéki szlovák falu magyar kántor tanítójának fia volt.

Ez ám a valódi karakterparódia Alkony János úr! Van még itt más is Tisztelt pártalapító Homály János úr! Anyai ágon az egyik őse bizony Szemere Bertalan egykori magyar miniszterelnök egy Vatta nevű vidéki helységben született 1812. augusztus 27-én és Pesten (nem Budapesten) hunyt el 1869. január 18-án. Hát illik ez Setét-pártalapító János úr! Egykori karakterparódiáját nem is idézem tovább, hiszen maga a saját családjába is belegázolt. Jöjjön inkább el hozzánk vidékre! Ismerje meg ezt a népet. Írja ki a pólójára, hogy „Én vagyok az, aki nem akartam olimpiát!” Azt is írja ki, hogy „Utálom a vidékieket!” Sorolja fel nekik, hogy még kiket utál. Például a magyarokat, a magukat magyarnak érzőket, azokat, akik nem ismerik a magát, a Rottenbiller utcát, Kolozsvárt (az ön egyik rokona onnan származik). Utálja azokat, akik magát nem utálják, momentán nem jut eszembe más senki, akiket utálhatna. Talán majd privátban megírom önnek. Kellemes pártszervezést, sok hívet a közös utálathoz. Én például nem utálom magát, csak meg fogom mutatni ezt az írást mindenkinek, akit magik bészerveznek. Itt vidéken.     

 

A Magyar Nyelv Napja ötödször

2016.11.10.

Az ünnepséget ötödik alkalommal rendezzük meg, a hagyományoknak megfelelően hazai és az elszakított országrészekben, valamint a világ bármely táján élő óvodások részvételével. Idén azért tartjuk meg az ünnepséget 2016. november 11-én 10 óra 30-kor, mert a Pozsonyi Országgyűlésen elfogadott II. törvénycikk november 13-ra datálódik, de az vasárnapra esik. 

A gyerekek a Kárpát-medencében eddig november 13-án 10 óra 30 perckor, a távolabbi területeken helyi idő szerint 10.30-kor kezdték el mondani az óvónők által öt évvel ezelőtt kiválasztott verseket ugyanabban a sorrendben. Az eddigiekben a központi ünnepségen az egyes kerületekből általában 10-10 óvodás vett részt, a többiek az óvodákban kezdték a versmondást.  Az első évben ezer, a másodikban 5000, a harmadikban több mint tízezer, a negyedikben pedig 20.000 körüli gyermek vett részt a közös ünneplésben. A második alkalomtól Skype-on is bekapcsoltunk erdélyi és dunántúli óvodákat. Az óvodások a következő verseket mondják el ugyanabban a sorrendben: Tamkó Sirató Károly: Csigabiga; Kiss Dénes: Labdajáték; Bella István: Mondóka; Fecske Csaba: Tündér; Darázs Endre: Csupa sár.    

Előzmények:         

Pontosan 172 évvel ezelőtt, november 13-án Pozsonyi Országgyűlés 1844. évi II. törvénycikke a magyart államnyelvvé nyilvánította. 2011-ben a Magyar Országgyűlés szeptember 29-én határozatot fogadott el e nap megünneplésére. Ekkor gondoltam először arra, hogy óvodásokkal is ünnepelni kellene, hiszen fontos, hogy minél előbb hozzászoktassuk a gyermekeket a magyar nyelv tiszteletéhez, emellett a részvételről dokumentált (fényképes, filmes) emlékeik legyenek. A legfőbb cél pedig az, hogy már az óvodáskorú gyermekek is örömmel vegyenek részt a magyar nyelv használatának közös ünneplésében. Az első ünnepséget 2012-ben rendeztük a VII. kerületi ERŐMŰVHÁZBAN, a másodikat a Madách Gimnáziumban, a harmadikat a VI. kerületi Eötvös 10 Közösségi Házban, a negyediket pedig az Országgyűlés Gróf Esterházy János termében.   

Az utóbbi két ünnepség fővédnöke Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr volt, aki tavaly személyesen is köszöntötte a gyerekeket. A tavalyi ünnepségen részt vett és felszólalt Pánczél Károly úr, az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságánakelnöke, aki idén a rendezvény fővédnöke lesz. A könyvosztás előtt Kelemen András úr, mint a házelnök úr főtanácsadója szól a gyerekekhez.

Idén is felkértem a diaszpóra magyarságát a közös versmondásra.  „Hagyományaink szerint” mesekönyveket is osztunk szoktunk osztani a jelenlévő óvodáscsoportok vezetőinek, ez most is így lesz. Idén a Skype-on bekapcsolt kézdivásárhelyieknek is elküldjük a könyveket.

Aki be akar lépni az előadók sorába, november 11-én pénteken 10.30-kor kezdje el mondani az óvodáskorú gyermekekkel a következő verseket, éljen bárhol is a világban. A más időzónákban élők közül a Kárpát-medence óvodásai a kismagyarországi idő szerint kezdjenek a szavalásba, a távoli kontinenseken élők pedig akkor, amikor náluk 10.30 van. Kérem, küldjenek a versmondókról fotókat, és azt is írják meg, hányan voltak. (jblokk@gmail.com)

Szeretettel:

Hanczár János

A VERSEK 

Tamkó Sirató Károly: Csigabiga
Ha villámlik
ha földreng
– csigabiga
nem töpreng.
Lesz fű mindig
elegendő
– megtelik a
csigabendő! 
Árkok, parkok
peremén
– csigamódra
élek én.
Tombol a nyár
hevesen
csavart házikómból magam
– akár ki is szerelem!

Kiss Dénes: Labdajáték

Száll a labda, röpp, röpp, 
száll rajta a pötty, pötty. 
Kislány dobja, fiú kapja, 
itt a labda, hol a labda. 
Száll a labda, röpp, röpp, 
száll rajta a pötty, pötty. 
Jobbra-balra és forogva, 
sose essen le a porba.
 

Bella István: Mondóka
Csitt, csatt, csutka, csütörtök,
kisült-e már a sülttök?
Ha már kisült a sülttök,
én akkorát süvöltök,
hogy rögtön lecsücsültök.

Balázska, a kisördög,
idefut, meg odafut,
jól bevágja a kaput,
elviszi a sülttököt:
fújhatjuk a früstököt.
 

Fecske Csaba: Tündér
Kel a tengerből,
habokon táncol,
szeme két zöld gyöngy,
haja föllángol.
Ti-ti-tá-tá-tá,
ti-ti-tá-tá-tá.
Ködön átlibben,
dala ellobban,
de ha rád pillant,
szive megdobban.
Ti-ti-tá-tá-tá,
ti-ti-tá-tá-tá.
 

Darázs Endre: Csupa sár
Most az utca
Csupa sár, csupa sár,
Sári néni
kiabál, kiabál.
„Hallottad-e,
Te macska, te macska,
Vigyázzál
A talpadra, talpadra!”
Ám a macska,
Hiába, hiába:
beugrott a
szobába, szobába.
Sári néni
Kiabál, kiabál:
„Juj, a szobám
Csupa sár, csupa sár!”

Kedvenc összeesküvés elméleteim - 1.

2016.10.19.

Jelige: „A Napnál is világosan”

Létezik egyáltalán ez a HUNGÁRIA? 

Egy biztos, nem lehet az országunk neve mellett csak úgy elmenni. Nekem az tetszik legjobban, hogy az ellenző elemzők szerint Hungária nem is az, aminek látszik. Vagyis hallatszik. Sőt, nincs is.

Ha véletlenül bárhol és akármikor elhangzik, hogy valaha a hun nemzethez tartoztunk, és valószínűleg honvisszafoglalást hajtottunk végre 895. környékén, azonnal ránk ugrik egy halom tudós, önjelölt nyelvész, és szárnyas gondolkodó a belvárosi tésztán hizlalt óberhernyó típusból. Ezek a derék fi(n)gurák majd belehalnak az igyekezetbe, hogy megmagyarázzák: egyszerűen lehetetlen, hogy a hun szó létezik, sőt a hun nép sem létezett, de a papír sem valódi, amire a H-U-N betűk véletlenül lefolytak, és mivel a lefolyás nem volt szándékos, a hunokkal kapcsolatban a tésztán hizlaltakban felmerül az is, hogy e három betűt büntetésből ki kellene tiltani az ábécénkből. Na, mármost, ha a H-U-N betűk nem is léteznek, akkor végképp nem lehet azokat sem kimondani sem leírni. Ezen magvas megállapítás kidolgozásán több évtizede dolgoztak már a belvárosiak, és ez jött ki: „a H-U-N betűk nem is léteznek, ezért nem lehet azokat sem kimondani, sem leírni.”

A katalán nyelven Hongarés, franciául Hongrois, portugálul és spanyolul pedig Húngaro, albánul Hungarisht nemzet (mármint hogy a magyarok) tudományos akadémiája is foglalkozott a szuahéli nyelven Kihungari nép (a magyarok) nevének és magának a népnek az eredetével is, ám ők is úgy gondolják, hogy az nem úgy van, hogy a hunokkal rokonságban lennénk. Semmi rokonság nem mutatható ki, és pont. Ha pedig valaki az Iszfaháni kódexet meri emlegetni előttük, ami állítólag hun szavakat tartalmaz, leszáll nekik a vörös köd Moszkvából, és ismét, rögtön és azonnal kiderül, hogy inkább a finnekkel állunk szoros rokonságban, de nagyon. Számukra ezt a fantasztikus megállapítást az sem gyengíti, hogy maguk a finnek is Unkari-nak neveztek el bennünket.

Tehát: a mi kedves népünk neve annyira nem létezik, hogy egyáltalán nincs is. Ha pedig nincs, akkor a rokonsága sincs.

Na, most azonban, a legutóbbi hírek szerint felmerült a tésztán hizlaltakban, hogy „mi van, ha az a „H” betű ugyan létezik, de megnevezésünkből kimaradt. (Mi mást tehetett volna?) Ők legalábbis ezt vélik tudni, de a sajtójukban már talpigazságként tálalják: A norvégek és a dánok által Ungarsknak a lettek szerint Ungarunak, az írek nyelvén Ungáirisnek, az olaszok által Ungherese, az észtek szerint Ungari, a svéd nyelvben Ungerska, izlandiul Ungverska, a máltaiak szerint Ungeriz, a walesi nemzet által Hwngareg szavakkal megjelölt nép neve nem is az, ami. Illetve, ha mégis az lenne, akkor a tésztán hizlaltak szerint nemsokára létrejövő Európai Egyesült Államok első intézkedéseként ezeket a nyelveket be kell tiltani. Ha ez így megtörténik, akkor nem lehet kimondani Hungária nevét sem, tehát nem is lesz ilyen ország a világ térképein.

Ja, el is felejtettem: magyarok is vagyunk, de erről majd legközelebb. Vagy nem. Azért nem, mert még a végén Madarskinak néznek minket és Assisi Szent Ferencet, aki az állatok, így a madarak védőszentje is, képesek lesznek a főnökével együtt betiltani.  

Báthory és Retteghy

2016.09.05.

-       Itt sétálunk nyugodtan a Duna-parton, maga meg azt mondja, hogy fél. De mitől?

-       Mindentől. Én, kérem egy peches ember vagyok. Amitől félek, az előbb-utóbb be is következik.

-       Ne mondja!

-       De mondom.  A múltkor betettem a spórolt pénzem a bankba, mert attól féltem, hogy elveszítem.

-       Na, akkor a legjobb helyre tette.

-       Igen, de amikor másnap visszamentem, hogy mégis kivenném, kiderült, hogy az egész bankot felszámolták.

-       Van ilyen. Ebben az esetben visszaadják a pénzt.

-       El is kezdték, csak közben beállt két fegyveres bandita elém a sorba és az összes pénzt magukkal vitték.

-       Ez tényleg szomorú, de mitől fél még?

-       A múltkor kiálltam a lakótelep sarkán a bolhapiacra, hogy eladjak egy pár cipőt, és végig attól rettegtem, hogy elkapnak a közterület felügyelők.

-       És? Elkapták?

-       El hát. Nem bírtam a többiekkel elfutni.

-       Miért nem bírt? Még nem olyan öreg.

-       Ez igaz, de nem volt a lábamon cipő.

-       Mi van még?

-       Gyerekkorom óta tudtam, hogy egyszer egy kutya meg fog harapni.

-       Már meg sem kérdezem, hogy bekövetkezett-e. Inkább mondja el, mi történt!

-       Egyik este mentem hazafelé és hirtelen elém toppant egy hatalmas kóbor eb, csak úgy csóválta a farkát.

-       Értem. Barátkozni akart. És ön erre mit tett?

-       Kitéptem belőle egy marék szőrt, hogy legyen mivel gyógyítani a kutyaharapást. Aztán hetekig gyógyítottam is.

-       Nem gondolja, hogy sokszor pont maga idézi elő a bajt?

-       Teljesen mindegy, mit teszek. Én, kérem egy peches ember vagyok

-       Volt egy-két kellemetlen élménye, de azt már nem hiszem el, hogy csak a félelem tölti ki az életét.

-       Micsoda? idefigyeljen. A múltkor kórházba kerültem, mert a fejemre esett egy tégla.

-       Tudom, tudom. Egyszer ennek is be kellett következnie. Hogy történt?

-       Játszottunk a kisfiammal és túl magasra dobta.

-       Miért nem ugrott el?

-       Jobb ezen túl lenni. Tudja, én egy…

-       Tudom, peches ember, de miért nem azt hajtogatja inkább, hogy szerencsés? Lehet, hogy akkor az jönne be.

-       Ilyet ne mondjon. Most pont ettől félek.

-       Most? Nincs itt rajtunk kívül egy teremtett lélek! Milyen balszerencse érheti itt?

-       Tudja, öt perc múlva lesz a lottósorsolás és én állandó számokkal játszom.

-       Jó, de mitől fél?

-       Attól, hogy kihúzzák az én számaimat.

-       Normális maga? Hogy lehet ettől rettegni? Na, várjon csak? Lehet, hogy nem is adta fel…

-       Biztos, hogy nem. Szándékosan nem lottóztam ezen a héten.   

A politika és egy felhívás, (POZSONYI CSATA, 907, III. rész)

„Kell egy ilyen film…” 

Negyvenöt évvel ezelőtt bízott meg édesapám azzal, hogy behatóan foglalkozzam a magyarok Árpád vezérének a korával, és benne a Pozsonyi csatával. El is kezdtem a nálam e téren sokkal képzettebb hadtörténészek munkáinak elemzését, hogy megírhassam a magyarok első honvédő háborújának történetét. Most arról lesz szó. hogy mit tehetnénk még együtt a Pozsonyi csatáról szóló nagyjátékfilm elkészítéséért. 

Egy „apróság”: a magyar miniszterelnök 2013. október 23-án elmondott beszédének részlete. 

Orbán Viktor említett beszédének pontos leirata:

Victor Hugo azt mondta: Magyarország a hősök nemzete.

 A magyar hős különös fajta. Mifelénk nem az a hős, aki másokat győz le, inkább az, aki a sorsot. Ünnepelhetnénk a Pozsonyi csatát, amikor a nyugati túlerővel szemben véglegesítettük honfoglalásunkat, vagy a Nándorfehérvári diadalt, vagy amikor „Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára…”  

(A beszéd meghallgatása)

Óperencia / Pozsony, 907 címmel írtam egy kalandregényt, amely 2012-ben jelent meg. A sikerén felbuzdulva Pozsgai Zsolt író-rendezőt kértem meg, hogy legyen társam egy nagyjátékfilm irodalmi forgatókönyvének elkészítésében. A forgatókönyv el is készült, szerintem nagyon jó lett. Ezt többek között abból gondolom, hogy egy helyen már vissza is utasították. Egyelőre nem adom meg a hely nevét, mert méltatlan lenne hozzánk, hogy ne adjuk meg a lehetőséget arra, hogy ezt a döntésüket a későbbiekben revideálják. Tettek már ilyet egy nagy karriert befutó film esetében. 

Ha Önök is úgy gondolják, létrehozunk egy blogot, amelyen meg tudjuk beszélni, érdemes-e egy ilyen témával ma foglalkozni és főleg pénzt költeni rá. Ha a közös döntés igen, akkor minél gyorsabban meg kell az anyagiakat szereznünk, mert sürget az idő.

Az is igaz, hogy a szélsőjobb politikai tőkét akar kovácsolni a magyarok sikeres történelmi eseményeit, csatáit feldolgozó filmek megvalósításából, köztük a Pozsonyi csatából. Ezt viszont politikamentesen vissza kell utasítanom, mert nálam hamarabb senki nem foglalkozott ilyen komolysággal az üggyel, a téma 1971. óta tehát az enyém. Kellő szerénységgel hozzá kell tennem, hogy Jókai is megemlíti a csatát A magyar nemzet történetében. Benedek Elek is ír róla több helyen, vagy éppen Dümmerth Dezső az Emese álma – Virrasztó géniusz című munkájában, hogy csak három kiváló írót említsek a sok közül, de filmet érthető okok miatt egyikük sem emlegetett.

A még húzódozó politikusok (ha vannak ilyenek) megnyugtatására tehát ki kell jelentenem: a Pozsonyi csatáról szóló film ötletgazdája egyedül én vagyok, akkor is, ha mindenki aki ezzel nem ért egyet, a feje tetejére áll. 

Az is világos számomra, hogy az általunk elkészített forgatókönyvet divatos szavakkal élve: „le akarják nyúlni”. Remélem, nincs igazam, de a bírálók szavait olvasva, felmerül a gyanú bennem. Valahogy úgy fogalmaznak, hogy meg kell egy ilyen filmet valósítani, de nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Ami nekem azt jelzi, hogy szerintük kell ugyan egy ilyen film, de ne mi készítsük el.                 Ez nekem nem tetszik. Az sem, hogy archiválták a hozzájuk beadott anyagokat és csak a másolatot adták vissza. Állítólag ez egy általuk hozott új határozat, vagy rendelet szerint történt így. Ha jól gondolom ez egy meglehetősen gyorsan hozott határozat, vagy rendelet lehet, mert az elutasítás után (amiben még az eredeti dokumentumok visszaadása szerepel) pár héttel már érvényre is jutott.  

Itt az ideje elmondani: a könyv és a forgatókönyv szerzői jogvédelem alatt áll.

Szerintem tehát igyekeznünk kell. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy jövőre lesz a Pozsonyi csata 1110. évfordulója. A másik, hogy jó lenne már az idei évben az előkészületeket elkezdeni, hogy jövőre elindulhasson a forgatás.

Ha önök is úgy gondolják, a létrehozandó a blogon megvitathatjuk, hogy kell-e egy ilyen film, de ami fontosabb, mindenki jelentkezhet egy később megadandó e-mailen, aki akar adni rá pénzt.

Nagyon sok pénzre lesz szükség, mert hozzáértők szerint maguk a csatajelenetek felemészthetnek legalább egymilliárd forintot. És akkor még hol vannak a West Point Akadémián játszódó keretjátékra, vagy a dunai átkelésre, a hajóhad elpusztítására, és egyéb „mellékesnek tűnő” részletek kidolgozásához és a stáb felállításához szükséges összegek?

Reális ötleteket kérek Tőletek. Például ilyeneket nem: „Az UFÓK dobtak le minket”, vagy a „Szíriusz 4 bolygóról érkeztünk.” Azt viszont szeretném az adakozó kedvű milliomosok, milliárdosok lelkére csomózni, hogy van egy törvényi hely, amely szépen leírja, miként lehet a NAV nevű szervezetnél elintézni tisztességes módon, hogy a filmgyártásra adott összegek után milyen kedvezmények járnak. Az a bizonyos 1996-os társasági adózásról szóló törvény ma is érvényben van. Megkérdeztem a NAV szakértőit. Ők adták meg a törvény pontos adatait. Akit érdekel, annak elküldöm.

Egyébiránt aki civilként nálam hamarabb (1971. előtt) találkozott a Pozsonyi csatával, az is jelentkezzen. Tudom, hogy ő csak szerényebb, mint én, de lehet, hogy ez ügyben jóval alaposabb munkát végzett. Azt is érzem, hogy nagyon sokan vannak ilyen magyarok. Fogjunk össze és alkossuk meg!                                                                                                                      

Tudják! Kell egy ilyen film! Hogy miért? Azért, hogy legyen még több tartásunk. Azért, hogy soha többé ne kapjunk ki 8:1-re, de még 4:0-ra sem, azért, hogy ne a szélsőségesek csinálják meg, azért, hogy ne mások rovására legyünk magyarok, azért, hogy ne lehessen minket és az utódainkat lenézni, vagy a történelmünket ártatlan arccal meghamisítani.                     

Hanczár János

30 6455474 // jblokk@gmail.com

 

Címkék: Pozsonyi csata

A kutatás (POZSONYI CSATA, 907, II. rész)

2016.07.06.

Csak jelzem, hogy 1109 évvel ezelőtt már második napja tartott a magyarok hősies küzdelme Pozsonynál. A nyugatról ránk törő hadak veszteségei egyre nagyobbak voltak. A hajóhad is elveszett. A tegnapi rész azzal végződött, hogy 1971-ben egy fiatalember azt kérdezte, igaz történetek szerepelnek-e az Árpád és az Árpádok című könyvben. Édesapja, az öreg tanár csak ennyit szólt: Igen.

  

Több kérdés aznapra nem maradt. A kis békési tanári házban attól fogva Árpád-kultusz volt. A fiú, aki természetesen én vagyok, édesapjától hallott először a Pozsonyi csatáról, amelyet egyesek szerint Árpád ugyan megnyert a ránk zúduló egyesített nyugati seregek ellen és belehalt ott szerzett sebeibe, mások azt mondják, hogy megnyerte, de nem abba halt bele. Van, aki szerint százezres sereget vertünk meg, és akad olyan hadtörténész, aki úgy véli, hogy azokban az időkben az egész kontinensen nem tudtak ellenségeink csak legfeljebb tízezer harcost kiállítani. Ez is hatalmas erőt képviselt. A korabeli források mellett két magyar hadtörténész Torma Béla és Veszprémy László Egy elfeledett diadal/ A 907. évi pozsonyi csata című munkáját is felhasználva 2006. és 2010. között gyűjtöttem a történelmi ténynek tekinthető adatokat és a következő eredményre jutottam:

Akár tetszik az ellendrukkereknek, az agyonhallgatóknak, a magyarok történelmét visszájára fordítani szándékozóknak, akár nem,                                            

907-ben Pozsony (és nem Zalavár) mellett a magyar seregek három csatában megsemmisítették Gyermek Lajos Karoling uralkodó túlerőben lévő seregeit, a Dunán úszó gályákat is beleértve. A menekülő had–maradványokat Ennsburg (a hajdani Hunvár) alatt maradó tartalékukkal együtt tőrbe csalták és megsemmisítették.  Gyermek Lajos alig tudott elmenekülni, még aranyozott trónusát is a várban „felejtette”. Passauba menekült, de másfél év múlva a magyarok a saját földjükön is csapást mértek a derék bajorokra.                                                                 

A csatát a West Point Akadémián tanítják, (erre bizonyítékom is van) emellett most kutatom, hogy igaz-e a hír: a franciaországi katonai akadémiák egyikén is tananyag a Történelmi csaták hadászati elemzése nevű stúdium során a Pozsonyi csata. Az akadémia neve állítólag Saint CYR, ESM (Ecole Speciale Militaire). Ez is rövidesen kiderül.

Továbbá tény, hogy ettől lett hazánk. Az is tény, hogy élt Árpád. Furcsán hangzik, de többen már ezt is megpróbálták kétségbe vonni.

A magyarok újabb honfoglalását és a hun-magyar rokonságot is sietnek sokan elfeledtetni velünk, főleg azt, hogy visszajöttünk 895-ben. László Gyula kutatásai szerintem a mérvadóak. Visszajöttünk. Csak mondom, hogy az Iszfaháni kódex is tartalmazhat néhány érdekes kitételt. Érdemes lenne hitelt érdemlően a benne leírtakat elemezni.

(folytatjuk)

 

Címkék: Pozsonyi csata

A kezdet (POZSONYI CSATA, 907, I. rész)     

2016.07.05.

(1109 évvel ezelőtt, ezen a napon kezdődött)

Emlék…

Éppen 45 évvel ezelőtt történt egy verőfényes június eleji délelőttön, kilenc órakor. Az idős békési tanár éppen végzett a szokásos reggeli olvasással, amikor 50 évvel fiatalabb fia, a 17 éves János szinte berobbant az ajtón:      – Mi ez az egész? – kérdezte indulatosan az édesapjára rá sem pillantva.     

Valami baj van, fiam? – szólt az apai kérdés.

Nincs baj, csak nem értem, mi a csodáért kell nekünk tanulni Árpád vezérről? Lehet, hogy nem is élt… – nézett édesapjára, akinek a fia szavaira valami furcsa fény gyulladt a szemében, majd lassan felállt kikönyökölt olvasófoteléből és a több ezer kötetes házi könyvtárból egyetlen mozdulattal kihúzott egy hatalmas könyvet.

Ha nem élt, akkor ő ki volt? – kérdezte bársonyos hangján, ám elég határozottan az öreg tanár. Az Árpád és az Árpádok című méretes könyvcsodát tartotta a kezeiben, címoldalán a magyarok vezérének rézből domborított lovas szobrával. A fiút annyira meglepte apja szokatlan viselkedése és a kötéstáblán látható Holló Barnabás-féle Árpádot ábrázoló réz plakett, hogy mozdulni sem tudott, csak állt és meredt tekintettel figyelt a fémbe merevített honalapító lovas alakjára. Magához térve kivette ötven évvel idősebb édesapja kezéből a nehéz könyvet, de még jobban a plakett hatása alá került. Amikor felocsúdott, a tizenévesek hetykeségével csak ennyit szólt: – Mit lehet erre mondani? – Édesapja mélybarna szemei ekkor beszűkültek és csak ennyit válaszolt: – Semmit, ahogy az előbb tetted.

Azon a délelőttön a fiú nem jött elő a szobájából. Az olvasás igazi élménye tört rá a maga kegyetlenségével, a letehetetlen könyv kategóriájába tartozó Thaly Kálmán kezdeményezésére és támogatásával, Csánki Dezső által szerkesztett aranyozott bőrkötésben ragyogó kiadvány kézben tartásával.

A kiadás éve 1908. – Apám akkor éppen ötéves volt – gondolta János, aki folyton azon gondolkodott, hogy édesapja miért nem mesélt neki a gyermekkoráról, hét fiútestvéréről, vagy a testvérei gyermekeiről, akik közül jó néhányat a rokonok elmondása szerint ő segített kitaníttatni. Vajon miért nem mesélt soha arról, hogy miért csak 48 évesen házasodott, vagy miért beszélt olyan keveset a két háborúról, és az ötvenhatos eseményekről. Amúgy is megfontolt, hallgatag tanárember volt, de itt és most mégis kinyitott neki a lelkéből valamit, amit a fia képtelen volt hirtelen feldolgozni. Először arra gondolt, hogy édesanyja fél évvel azelőtti halála miatt fordult befelé apja, és most ezt akarta feloldani, amiben lehetett is valami. Később felfogta a fiú, hogy egy jóval fiatalabb feleség korai halálát képtelenség feldolgozni, ezért inkább az forgott az eszében, hogy miatta volt az egész, édesapja egyszerűen tovább akart neki adni valamit.                  

Ahogy lapozta a könyvet, ismét az előbbi izgalom fogta el. Ez nem csak a borítón látható aranymetszéstől, a színes, kihajtható rajzos hártyapapírra applikált térképtől, vagy a két genealógiai tábla csodálatos kivitelezésétől, a szövegközti színes képektől, a gyönyörű színes iniciáléktól, a feliratozott hártyapapíroktól volt így. A szöveg az, ami emlékeztette valamire.

Jelesül édesapja íves szép magyar szófűzésére, amivel képeket és gondolatokat közölt egyszerre. Akkor érezte először, hogy 1908-ban valakiknek nagyon fontos volt, hogy méltó emléket állítsanak a magyarok fejedelmének és leszármazottainak. A fiú dél körül jött elő és csak egyetlen kérdést tett fel édesapjának, aki éppen bablevest főzött a konyhában: – Ezek igaz történetek? – Igen – hangzott a felelet.

(folytatjuk)

Címkék: Pozsonyi csata

Ezeket a cikkeket olvastad már?