Gondolatforgácsok - ez a színház a nemzeté, ha tetszik, ha nem

2013.06.27.

A sors úgy hozta, hogy a munkahelyeimre, kevés kihagyással jó tizenöt éve a Nemzeti Színház mellett visz az utam, naponta kétszer. Én még emlékszem a cirkuszra, amikor a liberális kultúrfölényüket fennen hirdetők visongva üvöltöztek a magyar nemzet első számú színpadi arénájának leendő helye miatt. Az Erzsébet-téren még szállodát éttermet is szerettek volna a saját nemzeti színházukba építeni. Érthető, hogy miért.

Az előbb említett belvárosi szerények valósággal rosszul lettek, amikor kiderült: e harcukat is elveszítették. A Nemzeti Színház a Duna partjára került. Harcmodorukat ismerve nem is csodálkoztam azon, ami ezután jött: azaz a helyszín gyalázása. Vágóhíd mellé rakják teátrumot a gonosz jobboldali szemétre való gazemberek, a kultúra fennkölt lovagjai által megálmodott hely miatt! Vágóhíd mellé! (A fene sem lát ott vágóhidat.) Á, dehogy van itt kultúrkampf! S ez még mind semmi! „Nem lehet majd hallani az előadást a HÉV és a Dunán átívelő híd miatt.”

A papírforradalmárok következő célpontja aztán a tervezőasszony lett. Az Arany- és Jókai-összesben nincs annyi szépséges jelzős szerkezet, amelynek az ellenkezőjét sokszor trágár módon rá ne szórták volna. Ezeknek a leginkább kiváló alakoknak a legtöbbje azután „kiprémzé szája vidékét sátáni mosollyal”, hogy Petőfinket se hagyjuk ki a szókincsversenyből, és maró gúnnyal mantrázni kezdték, hogy a felépült színházban nem lehet hallani az előadást. No, nem a HÉV és a híd forgalma, hanem a tervezőasszony miatt. Én újságíróként ott jártam a megnyitón, és egészen jól kivehetően hallottam az akkori oktatási miniszter szavait. Ez azonban most már nem izgalmas annyira.    

Na, mindegy. Már majdnem elkezdtünk örülni a színházunknak, amikor újabb csapás ért minket. A „felkentek” ugyanis kijelentették, hogy: „Mi ugyan be nem tesszük oda a lábukat. SOHA!”

Ráadásul amellett, hogy be nem teszik, ami érthető is, hiszen a kiskörúton kívül van, de mindent megtesznek azért, hogy ne sikerüljön a Gobbi Hilda által megálmodott vállalkozás: magyar nemzet színházának a magyar nemzet általi boldog és felhőtlen használata. Emlékszem akkor egy megnyitó előadásra, amit a televízió is közvetített. Profi munka volt, az biztos. Nekem nem tetszett, de most ez is mindegy.

A rendező rendezett, a színészek pedig csak játszottak, csak játszottak. Tisztelet nekik.

Itt kell megjegyeznem, hogy Gobbi kezdeményezését komolyan véve a nyolcvanas években két téglajegyet is vettem Szegeden. Ezek azután be is épültek a Duna-parti színházba, még meghívót is kaptam egy díszelőadásra. Ez már 2002 után, a harmadik  bolsevik virulás alatt volt.

A rendező rendezett, a színészek pedig csak játszottak, csak játszottak. Tisztelet nekik.

A derék belvárosi, tésztán hizlalt (nem létező szókapcsolattal élve) alélt főértelmiségiek a mai napig nem voltak képesek belenyugodni a színház helyének „galád” módon történt megváltoztatásába. A „Mi ugyan be nem tesszük oda a lábukat. SOHA!” jelszó azonban mintha megváltozott volna a következőre: „Mi MINDIG ott leszünk, ha nekünk tetsző főrendező nekünk tetsző darabokat rendez nekünk!”       

A rendező rendez, a színészek pedig csak játszanak, csak játszanak. Tisztelet nekik.

Más. a közelmúltban történt, hogy egy jobboldalba beépült, vagy beépített önjelölt, amatőr énekelgetéssel foglalkozó szerénytehetségű „művésznő” megkérte kórustársát arra, hogy segítsen a barátnőjén, ha tud, mert fáj a dereka. Eddig rendben is volna. A kórustárs történetesen Kárpátaljáról származik és ismert is egy európai hírű ottani magyar orvost, aki meg is ígérte, hogy megműti az említett barátnőt. A barátnő, aki egyik legendás énekművészünk, de fél a műtéttől, nem mert abba belemenni. Erre a mi beépített önjelöltünk trágár módon lehordta a kórustársát, mondván, hogy az ő hírneve csökkent azzal, hogy egy UKRÁNT ajánlott a batárnőnek.  Nem az bántotta, hogy a valódi művész esetleg nem gyógyul meg, hanem az, hogy egy UKRÁN akarta megműteni. Eddig semmi köze az egésznek a Nemzetihez. Majd mindjárt lesz! A segíteni próbáló kórustárs ugyanis éppen abból a Beregszász melletti faluból származik, mint a Nemzeti Színház új első embere. Sőt annak idején a szomszédban nőtt fel.

Csak remélni merem, hogy ezt a történelmi mértékben pillanatnyilag Ukrajna részének számító kárpátaljai derék magyar színházigazgatót  nem merik majd utolsó érvként leukránozni a jelentéktelenség konjunktúralovagjai: az önjelölt „művésznők”, a liberális álkultúrfölény felkentjei, a kripto-kommunisták még köztünk bóklászó megmondó emberei, és a szellemi rokkanttá tett hígmagyarok.  

 A rendező rendezzen, a színészek pedig csak játsszanak, csak játsszanak! Tisztelet nekik.

Ezeket a cikkeket olvastad már?