A politika és egy felhívás, (POZSONYI CSATA, 907, III. rész)

„Kell egy ilyen film…” 

Negyvenöt évvel ezelőtt bízott meg édesapám azzal, hogy behatóan foglalkozzam a magyarok Árpád vezérének a korával, és benne a Pozsonyi csatával. El is kezdtem a nálam e téren sokkal képzettebb hadtörténészek munkáinak elemzését, hogy megírhassam a magyarok első honvédő háborújának történetét. Most arról lesz szó. hogy mit tehetnénk még együtt a Pozsonyi csatáról szóló nagyjátékfilm elkészítéséért. 

Egy „apróság”: a magyar miniszterelnök 2013. október 23-án elmondott beszédének részlete. 

Orbán Viktor említett beszédének pontos leirata:

Victor Hugo azt mondta: Magyarország a hősök nemzete.

 A magyar hős különös fajta. Mifelénk nem az a hős, aki másokat győz le, inkább az, aki a sorsot. Ünnepelhetnénk a Pozsonyi csatát, amikor a nyugati túlerővel szemben véglegesítettük honfoglalásunkat, vagy a Nándorfehérvári diadalt, vagy amikor „Nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára…”  

(A beszéd meghallgatása)

Óperencia / Pozsony, 907 címmel írtam egy kalandregényt, amely 2012-ben jelent meg. A sikerén felbuzdulva Pozsgai Zsolt író-rendezőt kértem meg, hogy legyen társam egy nagyjátékfilm irodalmi forgatókönyvének elkészítésében. A forgatókönyv el is készült, szerintem nagyon jó lett. Ezt többek között abból gondolom, hogy egy helyen már vissza is utasították. Egyelőre nem adom meg a hely nevét, mert méltatlan lenne hozzánk, hogy ne adjuk meg a lehetőséget arra, hogy ezt a döntésüket a későbbiekben revideálják. Tettek már ilyet egy nagy karriert befutó film esetében. 

Ha Önök is úgy gondolják, létrehozunk egy blogot, amelyen meg tudjuk beszélni, érdemes-e egy ilyen témával ma foglalkozni és főleg pénzt költeni rá. Ha a közös döntés igen, akkor minél gyorsabban meg kell az anyagiakat szereznünk, mert sürget az idő.

Az is igaz, hogy a szélsőjobb politikai tőkét akar kovácsolni a magyarok sikeres történelmi eseményeit, csatáit feldolgozó filmek megvalósításából, köztük a Pozsonyi csatából. Ezt viszont politikamentesen vissza kell utasítanom, mert nálam hamarabb senki nem foglalkozott ilyen komolysággal az üggyel, a téma 1971. óta tehát az enyém. Kellő szerénységgel hozzá kell tennem, hogy Jókai is megemlíti a csatát A magyar nemzet történetében. Benedek Elek is ír róla több helyen, vagy éppen Dümmerth Dezső az Emese álma – Virrasztó géniusz című munkájában, hogy csak három kiváló írót említsek a sok közül, de filmet érthető okok miatt egyikük sem emlegetett.

A még húzódozó politikusok (ha vannak ilyenek) megnyugtatására tehát ki kell jelentenem: a Pozsonyi csatáról szóló film ötletgazdája egyedül én vagyok, akkor is, ha mindenki aki ezzel nem ért egyet, a feje tetejére áll. 

Az is világos számomra, hogy az általunk elkészített forgatókönyvet divatos szavakkal élve: „le akarják nyúlni”. Remélem, nincs igazam, de a bírálók szavait olvasva, felmerül a gyanú bennem. Valahogy úgy fogalmaznak, hogy meg kell egy ilyen filmet valósítani, de nem úgy, ahogy mi szeretnénk. Ami nekem azt jelzi, hogy szerintük kell ugyan egy ilyen film, de ne mi készítsük el.                 Ez nekem nem tetszik. Az sem, hogy archiválták a hozzájuk beadott anyagokat és csak a másolatot adták vissza. Állítólag ez egy általuk hozott új határozat, vagy rendelet szerint történt így. Ha jól gondolom ez egy meglehetősen gyorsan hozott határozat, vagy rendelet lehet, mert az elutasítás után (amiben még az eredeti dokumentumok visszaadása szerepel) pár héttel már érvényre is jutott.  

Itt az ideje elmondani: a könyv és a forgatókönyv szerzői jogvédelem alatt áll.

Szerintem tehát igyekeznünk kell. Ennek több oka is van. Az egyik, hogy jövőre lesz a Pozsonyi csata 1110. évfordulója. A másik, hogy jó lenne már az idei évben az előkészületeket elkezdeni, hogy jövőre elindulhasson a forgatás.

Ha önök is úgy gondolják, a létrehozandó a blogon megvitathatjuk, hogy kell-e egy ilyen film, de ami fontosabb, mindenki jelentkezhet egy később megadandó e-mailen, aki akar adni rá pénzt.

Nagyon sok pénzre lesz szükség, mert hozzáértők szerint maguk a csatajelenetek felemészthetnek legalább egymilliárd forintot. És akkor még hol vannak a West Point Akadémián játszódó keretjátékra, vagy a dunai átkelésre, a hajóhad elpusztítására, és egyéb „mellékesnek tűnő” részletek kidolgozásához és a stáb felállításához szükséges összegek?

Reális ötleteket kérek Tőletek. Például ilyeneket nem: „Az UFÓK dobtak le minket”, vagy a „Szíriusz 4 bolygóról érkeztünk.” Azt viszont szeretném az adakozó kedvű milliomosok, milliárdosok lelkére csomózni, hogy van egy törvényi hely, amely szépen leírja, miként lehet a NAV nevű szervezetnél elintézni tisztességes módon, hogy a filmgyártásra adott összegek után milyen kedvezmények járnak. Az a bizonyos 1996-os társasági adózásról szóló törvény ma is érvényben van. Megkérdeztem a NAV szakértőit. Ők adták meg a törvény pontos adatait. Akit érdekel, annak elküldöm.

Egyébiránt aki civilként nálam hamarabb (1971. előtt) találkozott a Pozsonyi csatával, az is jelentkezzen. Tudom, hogy ő csak szerényebb, mint én, de lehet, hogy ez ügyben jóval alaposabb munkát végzett. Azt is érzem, hogy nagyon sokan vannak ilyen magyarok. Fogjunk össze és alkossuk meg!                                                                                                                      

Tudják! Kell egy ilyen film! Hogy miért? Azért, hogy legyen még több tartásunk. Azért, hogy soha többé ne kapjunk ki 8:1-re, de még 4:0-ra sem, azért, hogy ne a szélsőségesek csinálják meg, azért, hogy ne mások rovására legyünk magyarok, azért, hogy ne lehessen minket és az utódainkat lenézni, vagy a történelmünket ártatlan arccal meghamisítani.                     

Hanczár János

30 6455474 // jblokk@gmail.com

 

Címkék: Pozsonyi csata

A kutatás (POZSONYI CSATA, 907, II. rész)

2016.07.06.

Csak jelzem, hogy 1109 évvel ezelőtt már második napja tartott a magyarok hősies küzdelme Pozsonynál. A nyugatról ránk törő hadak veszteségei egyre nagyobbak voltak. A hajóhad is elveszett. A tegnapi rész azzal végződött, hogy 1971-ben egy fiatalember azt kérdezte, igaz történetek szerepelnek-e az Árpád és az Árpádok című könyvben. Édesapja, az öreg tanár csak ennyit szólt: Igen.

  

Több kérdés aznapra nem maradt. A kis békési tanári házban attól fogva Árpád-kultusz volt. A fiú, aki természetesen én vagyok, édesapjától hallott először a Pozsonyi csatáról, amelyet egyesek szerint Árpád ugyan megnyert a ránk zúduló egyesített nyugati seregek ellen és belehalt ott szerzett sebeibe, mások azt mondják, hogy megnyerte, de nem abba halt bele. Van, aki szerint százezres sereget vertünk meg, és akad olyan hadtörténész, aki úgy véli, hogy azokban az időkben az egész kontinensen nem tudtak ellenségeink csak legfeljebb tízezer harcost kiállítani. Ez is hatalmas erőt képviselt. A korabeli források mellett két magyar hadtörténész Torma Béla és Veszprémy László Egy elfeledett diadal/ A 907. évi pozsonyi csata című munkáját is felhasználva 2006. és 2010. között gyűjtöttem a történelmi ténynek tekinthető adatokat és a következő eredményre jutottam:

Akár tetszik az ellendrukkereknek, az agyonhallgatóknak, a magyarok történelmét visszájára fordítani szándékozóknak, akár nem,                                            

907-ben Pozsony (és nem Zalavár) mellett a magyar seregek három csatában megsemmisítették Gyermek Lajos Karoling uralkodó túlerőben lévő seregeit, a Dunán úszó gályákat is beleértve. A menekülő had–maradványokat Ennsburg (a hajdani Hunvár) alatt maradó tartalékukkal együtt tőrbe csalták és megsemmisítették.  Gyermek Lajos alig tudott elmenekülni, még aranyozott trónusát is a várban „felejtette”. Passauba menekült, de másfél év múlva a magyarok a saját földjükön is csapást mértek a derék bajorokra.                                                                 

A csatát a West Point Akadémián tanítják, (erre bizonyítékom is van) emellett most kutatom, hogy igaz-e a hír: a franciaországi katonai akadémiák egyikén is tananyag a Történelmi csaták hadászati elemzése nevű stúdium során a Pozsonyi csata. Az akadémia neve állítólag Saint CYR, ESM (Ecole Speciale Militaire). Ez is rövidesen kiderül.

Továbbá tény, hogy ettől lett hazánk. Az is tény, hogy élt Árpád. Furcsán hangzik, de többen már ezt is megpróbálták kétségbe vonni.

A magyarok újabb honfoglalását és a hun-magyar rokonságot is sietnek sokan elfeledtetni velünk, főleg azt, hogy visszajöttünk 895-ben. László Gyula kutatásai szerintem a mérvadóak. Visszajöttünk. Csak mondom, hogy az Iszfaháni kódex is tartalmazhat néhány érdekes kitételt. Érdemes lenne hitelt érdemlően a benne leírtakat elemezni.

(folytatjuk)

 

Címkék: Pozsonyi csata

A kezdet (POZSONYI CSATA, 907, I. rész)     

2016.07.05.

(1109 évvel ezelőtt, ezen a napon kezdődött)

Emlék…

Éppen 45 évvel ezelőtt történt egy verőfényes június eleji délelőttön, kilenc órakor. Az idős békési tanár éppen végzett a szokásos reggeli olvasással, amikor 50 évvel fiatalabb fia, a 17 éves János szinte berobbant az ajtón:      – Mi ez az egész? – kérdezte indulatosan az édesapjára rá sem pillantva.     

Valami baj van, fiam? – szólt az apai kérdés.

Nincs baj, csak nem értem, mi a csodáért kell nekünk tanulni Árpád vezérről? Lehet, hogy nem is élt… – nézett édesapjára, akinek a fia szavaira valami furcsa fény gyulladt a szemében, majd lassan felállt kikönyökölt olvasófoteléből és a több ezer kötetes házi könyvtárból egyetlen mozdulattal kihúzott egy hatalmas könyvet.

Ha nem élt, akkor ő ki volt? – kérdezte bársonyos hangján, ám elég határozottan az öreg tanár. Az Árpád és az Árpádok című méretes könyvcsodát tartotta a kezeiben, címoldalán a magyarok vezérének rézből domborított lovas szobrával. A fiút annyira meglepte apja szokatlan viselkedése és a kötéstáblán látható Holló Barnabás-féle Árpádot ábrázoló réz plakett, hogy mozdulni sem tudott, csak állt és meredt tekintettel figyelt a fémbe merevített honalapító lovas alakjára. Magához térve kivette ötven évvel idősebb édesapja kezéből a nehéz könyvet, de még jobban a plakett hatása alá került. Amikor felocsúdott, a tizenévesek hetykeségével csak ennyit szólt: – Mit lehet erre mondani? – Édesapja mélybarna szemei ekkor beszűkültek és csak ennyit válaszolt: – Semmit, ahogy az előbb tetted.

Azon a délelőttön a fiú nem jött elő a szobájából. Az olvasás igazi élménye tört rá a maga kegyetlenségével, a letehetetlen könyv kategóriájába tartozó Thaly Kálmán kezdeményezésére és támogatásával, Csánki Dezső által szerkesztett aranyozott bőrkötésben ragyogó kiadvány kézben tartásával.

A kiadás éve 1908. – Apám akkor éppen ötéves volt – gondolta János, aki folyton azon gondolkodott, hogy édesapja miért nem mesélt neki a gyermekkoráról, hét fiútestvéréről, vagy a testvérei gyermekeiről, akik közül jó néhányat a rokonok elmondása szerint ő segített kitaníttatni. Vajon miért nem mesélt soha arról, hogy miért csak 48 évesen házasodott, vagy miért beszélt olyan keveset a két háborúról, és az ötvenhatos eseményekről. Amúgy is megfontolt, hallgatag tanárember volt, de itt és most mégis kinyitott neki a lelkéből valamit, amit a fia képtelen volt hirtelen feldolgozni. Először arra gondolt, hogy édesanyja fél évvel azelőtti halála miatt fordult befelé apja, és most ezt akarta feloldani, amiben lehetett is valami. Később felfogta a fiú, hogy egy jóval fiatalabb feleség korai halálát képtelenség feldolgozni, ezért inkább az forgott az eszében, hogy miatta volt az egész, édesapja egyszerűen tovább akart neki adni valamit.                  

Ahogy lapozta a könyvet, ismét az előbbi izgalom fogta el. Ez nem csak a borítón látható aranymetszéstől, a színes, kihajtható rajzos hártyapapírra applikált térképtől, vagy a két genealógiai tábla csodálatos kivitelezésétől, a szövegközti színes képektől, a gyönyörű színes iniciáléktól, a feliratozott hártyapapíroktól volt így. A szöveg az, ami emlékeztette valamire.

Jelesül édesapja íves szép magyar szófűzésére, amivel képeket és gondolatokat közölt egyszerre. Akkor érezte először, hogy 1908-ban valakiknek nagyon fontos volt, hogy méltó emléket állítsanak a magyarok fejedelmének és leszármazottainak. A fiú dél körül jött elő és csak egyetlen kérdést tett fel édesapjának, aki éppen bablevest főzött a konyhában: – Ezek igaz történetek? – Igen – hangzott a felelet.

(folytatjuk)

Címkék: Pozsonyi csata

Pozsony: 907, július 5.

2013.07.05.

Ma 1106 éve nulla óra öt perckor három küldönc érkezik Luitpold herceg sátrához. Frankónia, Alemánia, Bajorország, Szászország és Lotharingia harcosai éppen az előző napi tivornya következményeit pihenik, amikor a fővezér arról értesül, hogy Árpád, a magyarok fejedelme mégis él. A hírre mérgesen visszafekszik aludni. A derék főúrnak sejtelme sincs arról, hogy tőle néhányszáz méternyire, Dévény irányában egy szabályosan felsorakozott magyar had áll parancsra várva. A telihold fényénél csöndben letekerik lovaik patáiról a rongyokat. Egy másik magyar lovas sereg az alvó nyugatiak háta mögött várakozik némán. Egyelőre leeresztett íjaik előtt ovális réztálakban olaj csillog. Hajnali kettőkor Eisengrin és Siegehard urak ébresztik a fővezért a hírrel: Árpád él! Ekkor tudja meg azt is, hogy néhány órával azelőtt az összevont nyugati seregek dunai flottája elveszett. A dühödten álló hadvezérnek azonban nincs ideje töprengeni ezen, mert zengő nyilak jelzésére megkezdődik az évszázad addigi legnagyobb háborújának, a Pozsonyi csatának a befejező ütközete. A magyarok összehangolt támadásai, fegyelmezett hadvezetése, a nyugati erők számára addig ismeretlen tized, század, ezred, tümen felállása, váratlan és persze színlelt megfutamodásai, majd hirtelen visszatérései, a lovas íjászok körkörös forgása, a szilajdobosok egyszerre történő égzengésszerű dobolása napkeltére felőrlik a nyugati seregek önbizalmát, az emberveszteségről nem is beszélve. Délelőtt 11 órára vezetőik rendre elhullnak, köztük Luitpold herceg, a fővezér is. A Decretum: ugros eliminandos esse (Rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak) táblák sorra reccsennek szét a magyar lovak patái alatt. Dél körül a nyugati sereg maradékai menekülőre fogják, amit nem egyszerű élve megúszni, hiszen a magyarok – ha megtámadják őket – foglyot nem ejtenek. Ősi szokás ez. Tetézi a bajt, hogy a lenézett „barbárok” íjai sokkal korszerűbbek és messzebbre hordanak, mint a jóval primitívebb nyugati botíjak. A lenézett magyarok ráadásul mindent összehangoltan tesznek, soraik az istennek nem bomlanak fel, és a szádogfa kürtök egyetlen hangjára egyszerre mozdulnak, íjaik egy irányba emelkednek.

 

Délután két órára van hazánk.

Egy nagyobb magyar lovascsapat az Ennsburg irányába menekülő ellenség után vágtat. A többit tudjuk. Ober Enns – Óperencia.

Ez történt napra pontosan 1106 évvel ezelőtt. Ma van az első győzelmes honvédő háborúnk emléknapja. Akkor nem mi hívtuk őket, mint ők azelőtt sokszor bennünket, hanem Alemánia, Frankónia, Lotharingia, Bajorország és Szászország közösen támadtak ránk. Összevont szemöldökkel, szigorú tekintettel és fegyverrel akartak minket arról kioktatni, hogy nincs helyünk a régi-új hazában, de még a később Európának nevezett földrészen sem. Pedig hatalmasat hazudtak e „civilizált” nyugatiak! Igazából azzal volt bajuk, hogy nem tudták miattunk (és velünk) betarttatni a Raffelstetteni vámegyezményt. Mi még kereskedőnek is jobbak voltunk. A hazaárulókat pedig – hogy is mondjam: ügyesen kiiktattuk. Mit szépítsem: lenyilaztuk.  Akkor, ott Pozsonynál összefogtunk, egyszerre mozdultunk és ettől sikeresek is lettünk.

Akárcsak ma. Ugye, jó magyarok?                    

A Pozsonyi csata emlékére faragtam ősi magyar szokás szerint egy ÉLETFÁT. Ott van a kertünkben. Aki alááll, megtudhatja, hogy kiválasztott-e. Ha nincs árnyéka, akkor igen!

A Pozsonyi csatáról szól Óperencia című regényem, Kertész Éva ajánlója

itt olvasható.

eletfa_blogba.jpg

Ezeket a cikkeket olvastad már?