A bálványok hallgatnak

Furcsán Nyerenc beszélt. Nagy Imre háza elé állíttatta az őt hallgató „tömeg” fölé magasló egyszemélyes emelvényt. Használta a nyelvünket is. Tette mindezt visszafojtott, ám károgásba hajló álságos hangon, a tízujjas papírforgatás technikáját (valószínűleg nem tudatosan) alkalmazva. Trágárkodott, szitkozódott, a Mussolini-féle hatásvadász elhallgatások, sőt elhalkulások módszertani elemeinek gátlástalan bedobásával.

A hanghordozása (hogy az empíriák extenzív és intenzív totalitásával éljek) emlékeztetett egy a hetvenes évek közepén gyógypedagógus hallgatóként Lipótmezőn tett látogatásomra, amelynek során Feri, az államvizsgái előtt két héttel beborult egyetemista, éppen így beszélt, ezen a hangon. Ugyanez a hang volt hallható a többek között papírtalpú bakancsok forgalmazása miatt még az 1944 nyara óta ott élő százados szájából is. Persze csak akkor, amikor a „fejlövéséről”, a repülőgépek ideális leszállópályájáról kérdeztük. A golyós hadfi ugyanezen az álságos, rikácsoló hangon közölte, hogy még Pavlov nagykövetnek is elküldte a számításait, de az még nem válaszolt. Pedig, ha az ő számításait alkalmazzák, nem halt volna meg Vujicsics Tihamér, mert a MALÉV gép nem zuhan le. Volt egy Krisztus is a zárt „B” osztályon, ő ugyan nem sokat szólt, de a hang…

Na, szóval akkor az a Feri csöndesen félrevont és egy alkoholistára mutatva (akkor még ott őrizték őket) rekedt hangon megjegyezte: „Nézd csak, én erőlködtem és ő sz..t be.

Akkor nem mertem röhögni, hiszen mégis csak egy elmeháborodott ember volt a beszélgető társam.

Most, közel negyven év múltán sem mertem nevetni Furcsán Nyerenc üvöltözése, öngerjesztő ripacskodása, láblógatós simanyelvű kommunista hasalása, a hamis hangsúlyok kritikátlan alkalmazása és a hanglejtés, hangerő idétlenség határát súroló, hiteltelensége miatt. Pedig nagyon kellett volna röhögnöm, mint például akkor tettem, amikor (az interneten fellelhető) tizenhét percen át fél-pöszén előadott, sok évvel ezelőtti monológját hallgattam, és egyszer váratlanul bedobta: „Miénk ez a KISZ!” Vagy: „Itt állok előttetek pőrén…” Nagyon, nagyon kellett nevetnem. Most azonban nem, amikor a vörös-szalonmilliárdos szó szerint ezt közölte az őt körülvevőkkel: „Azért születtem, hogy merjek bőgni, amikor azt látom, hogy fél szelet üres kenyeret ad az anya a gyerekének és úgy küldi el iskolába.”

Mi történt? Hol látta? Valahol. Rendben. És ő? Nem segített annak a szegény anyának? Vagy annak a másik asszonynak, aki pénzt kért tőle az országjáráskor? Vagy annak idején rezsi ügyben anyukának?

Azt hittem, hogy ezzel vége is a monológ-próbálkozásnak, de a ripacs később imígyen szólt: „Mi olyan országot akarunk, amelyben lehet hinni Istenben, a Teremtőben, és a genetikai véletlenben.” Talán észre sem vette a KISZ-es azt a cinizmust és tehetségtelen módon előadott élő hátramenést, amivel ki próbált törni saját jelentéktelenségéből. Gondolok én itt a napokban mért 1%-ra.

És mindez még semmi, hiszen a vizsgált személy (probandus) szónoklata későbbi részében élt a képzavar lehetőségével is: „Mi azt gondoljuk, hogy ez a mi országunk. Ti meg mind rohadtak vagytok, akik így gondoljuk, és nem kell ehhez Megváltó…

Az eset világos: „mind rohadtak vagytok, akik így gondoljuk”.   Világos, értem. Valami mégis érthetetlen. Az, hogy az elme tudósai, a felkent papjai, a pszichológusok, a klinikai pszichológusok, a bálványozott pszichiáterek már egy évtizede hallgatnak, ha ez a szegény (lelki szegény) mond, vagy tesz valamit, vagy bármit. Olyan súlyos lenne ez az eset? Még a hallgató színészeket meg is értem, hiszen áthiszteriorizálódott a pálya. /„fejére szól, ki szót emel”(?)/ A mesterséges félelem felkeltői most aztán tobzódhatnak: „Ugye megmondtuk?”

Beszélni azért mégis lehet a színészekkel. A színpadi aréna egyik jellel jelölt nagysága például ezt mondta: „Visszaadnám a diplomámat, ha ez a ripacs közénk próbálna vegyülni.” A másik így szólt: „Kikérem magamnak, hogy ezt a (itt egy nyomdafestéket nem tűrő többszörös jelzős szerkezet következett) velünk bárki is össze merje hasonlítani! Még hogy jó színész lenne! Én már csak baloldali vagyok, mióta az eszemet tudom, de ez mégiscsak egy szakma!

A bálványok tehát hallgatnak. Mikor szólalnak meg a közvetlen (egykori) munkatársak? Ki meri először a nyilvánosság előtt a valódi leleplezést elvállalni? Főrendőr úr! Mit is tetszett önfeledten mondani október 22-én az Operából kifelé jövet, amikor el kellett takarítani a Parlament előtt lakó tüntetőket? Őszöd hősei! Később tényleg annak a teremnek a plafonja szakadt le? Ki fél még ma is a zsarnoktól? A hatalmon lévő zsarnok talán még árthatott volna, de megbukott! Letelt a klasszikus két év is, amíg hatnak a régi beidegződések. Ha ti nem söpritek el, a másik oldal majd megteszi! Mi lesz akkor veletek? A lapáton ülve eszeltek azon, hogy vajon tele van már a kuka, vagy még belefértek? Beszéljetek! Ezt hívják demokráciának, meg emberi tartásnak. Ezeket vette el tőletek a proletárdiktatúra. Az ostoba egyenlősdiség – játszma. Ennek az alaknak a lebuktatása és semmibe vétele azonban csak a kezdet. Az ő súlya már csak egy marék lepkéé. Az igazi veszély a tudatlanságban rejlik. Ezen pedig könnyű segíteni. Tanuljunk meg már végre örülni egymás sikerének!

              

A bálványok hallgatnak. Még meddig is, hölgyeim és uraim?

Balatonőszöd,Demokratikus Koalíció,Furcsán Nyerenc,Gyurcsány Ferenc,KISZ,kurva ország,őszödi beszéd
Feliratkozás blogértesítőre

Ha mindennap szeretnél értesülni a legfrissebb bejegyzésekről, akkor iratkozz fel a blogértesítőre.

Feliratkozom

Hozzászólások

Ezeket a cikkeket olvastad már?